A nem túl távoli jövőben játszódó Daybreakers című horrorban borul a papírforma, és egy teljesen kicsavart és fejére állt társadalmat kapunk egyenesen az arcunkba, ahol a vámpírok alkotják a többséget, éppen ezért a szociális és gazdasági kérdések felett is ők döntenek. A végzetes vírus, mely az emberiség 95%-át vérszívóvá tette egyre csak terjed, miközben a tiszta, eredeti, valódi, higítatlan emberi vér apad. Gyorsan kell megoldást találni, miközben a megmaradt emberek maroknyi ellenálló csoportja is próbálja visszabillenteni az egyensúlyt, majd visszafordítani a folyamatot. Vérszívók vs. emberek sokadik nekifutásra, ám ezúttal kellemes kimenetellel.

Amióta a hír felröppent, hogy Antal Nimród Armored (Szállítmány) címen krimit rendezhet Hollywoodban, nagy figyelemmel vártuk mit visz a vászonra. Úgyhogy, amint lehetett egyből elugrottunk a moziba, hogy saját szemünkkel láthassuk, mire lett képes a legújabb -számos, világszerte ismert arcot felvonulatató- opus megalkotásával.

Az én korosztályom gyermekkorának meghatározó élménye a Disney rajzfilmek (szigorúan csak a bűbájos Nils Holgersson után) voltak. Abban a korszakban nőttünk fel, amikor a kilencvenes években évről évre jelentek meg az újabbnál újabb rajzolt Walt Disney mesék. Az Oroszlánkirály sikere óta viszont képtelen volt a stúdió reprodukálni bármi megközelítő eredményt is, aztán meg jöttek a kétezres évek, és a számítógépes animációk érája. Ezzel egy időben a hagyományos kézzel rajzolt filmek szép lassan teljesen eltűntek. A Disney azonban a megannyi 3d-s animáció mellett azt a bátor húzást hozta meg, hogy megpróbálja megmutatni a gyerekeknek, hogy milyen is volt a régi klasszikus "egészestés" Disney-rajzfilm. A hercegnő és a béka a maga jó és rossz tulajdonságaival tökéletesen ellátta a rá bízott feladatot, és még azt is megtapasztalhattuk, hogy a Disney-nél is képesek haladni a korral.

Divat azt emlegetni, hogy a horrorfilmek műfaja kihalóban van, de a Sorority Row című alkotást látva és bizony  kőkeményen és halált nem megvető bátorsággal végigszenvedve mégis elgondolkozhatunk ennek mély és velős igazságtartalmán, ugyanis nagyon régen nem képesek arra az alkotók, hogy értékes, tanulságos és egyben ijesztő történetet tudjanak a nézőközönség asztalára tálalni. Ehelyett a jól beváltnak hitt receptet próbálják erőltetni ahelyett, hogy a [REC] vonalán haladnának, így a jó nő és itt a gyilkos, hol a gyilkos problémakört újból és újból bemutatva próbálnak minket is a túlvilágra hajszolni. A Zs-kategória tehát újfent virágzását éri, ennek tekintetében pedig itt lenne az ideje, hogy a Hollywood-ban trónoló álomgyárosok egy csöppet megálljanak és elgondolkozzanak.

Terry Gilliam neve mindenki számára ismerősen kell hangzania, aki hallott már a legendás Monty Python társaságról, avagy a Gyalog galoppról, a Brian életéről, vagy az Élet értelméről. Ő volt általában ezen bolydult agyszülemények szellemi atyja, azaz írója és rendezője. A nem túl termékeny művész újabb produkcióval készült el azonban, mely nem más, mint egy egészen vidám színeket felvonultató fantáziavilág bemutatása a párhuzamos szürke hétköznapi komorságban. A The Imaginarium of Doctor Parnassus, avagy Doktor Parnassus és a képzelet birodalma egy tragikus hír következményeképpen is előtérbe került, ezen film forgatása alatt hunyt el Heath Ledger, így ez az utolsó szerepe a poszthumusz Oscar-díjjal jutalmazott színésznek.

Hat idegen. Két gyilkos. Nincs kiút - hirdeti a Perfect Getaway, azaz a Pokoli édenkert magyar plakátja. A sablonos poszter azt nyújtja, amire sajnos titkon számíthattunk, de nem reméltünk: értelmetlenség felsőfokon, megmagyarázhatatlan eseményekkel és egy elkapkodott forgatókönyvvel. Cserébe kapunk paradicsomi környezetet, agyon slow motion-ölt jeleneteket és minimális izgalmat. Ja, és Milla Jovovich sem 22 éves már sajnos, mint az Ötödik elemben...

Egy éve váratott magára, hogy bemutatkozzon a The Road című film, ami szokatlan környezetbe helyezi az apa-fiú kapcsolat és az emberiesség határainak boncolgatását. Cormac McCarthy posztapokaliptikus világban játszódó, Pulitzer-díjas regényét John Hillcoat filmesítette meg, aki korábban is bizonyította már, hogy jó érzéke van a kietlen pusztaságon bolyongó lelkek bemutatásához, akik csak önmagukra számíthatnak az elemekkel és egymással vívott, gyakran pszichológiai síkon zajló csatáikban.

Képzeljünk el egy olyan alternatív világot, ahol az emberek képtelenek genetikailag hazudni. A már DVD-n is megjelent The Invention of Lyingban őszintén egymás képébe mondják, hogy mit gondolnak, mit csináltak, mit fognak csinálni. Egy szép napon azonban az egyik ember "felfedezi" a hazugság művészetét, és onnantól kezdve nem csak az ő élete fordul fel, hanem az őt körülvevő világé is. Humoros, ám ugyanakkor erős valláskritikával  megáldott film Ricky Gervais-vel, de sajnos nem tudtunk neki maradéktalanul örülni.

A sajátos stílusáról ismert Wes Anderson ezúttal Roald Dahl gyerekregényét, a Fantastic Mr. Foxot filmesítette meg, mégpedig olyan egyedi és kreatív módon, hogy a film egyszerre élvezhető szatirikus vígjátékként, lenyűgöző bábjátékként és akár egyféle tanulságos fabulaként is. Anderson egy vizuálisan érdekes és egyedi világot teremtett, amiben a állatfigurák is önmagunkat tükrözik vissza, ugyanakkor persze nem veszi túl komolyan magát.

Mostanában George Clooney napokat tartunk, a napokban írtunk az Up in the Air-ről, és talonban van még a The Fantastic Mr. Fox kritika is, szóval dúskálunk a jó öreg George-ban. Ami nem is baj, mivel így idősebb korára egészen megkedveltük, mert jófej, sokféle szerepet el tud játszani, kezdve a vígjátéki burleszkjelenettől egészen a komolyabb drámáig, és teszi mindezt szórakoztatóan. A The Men Who Stare at Goats című egyveleg-filmben minden oldaláról kaphatunk egy csipetnyit, ugyanis ez egyszerre vígjáték, szatíra, dráma hippikkel, kecskékkel, és jedi lovagokkal. Ja, és ha nem szóltunk volna, parádés szereposztással. Az erő legyen veled!

Kezdjük a legelején egy őszinte önvallomással: nem igazán volt kedvem megtekinteni az Up in the Air című romantikus vígjátékot (a magyaroknak sikerült megint nagyot alkotnia az Egek ura címmel), mivel azt gondoltam, hogy úgyis csak a szokásos giccses maszlagot kapom az arcomba. Gyorsan tegyük hozzá, régen csalódtam filmben ennyire kellemesen. Megfelelő mennyiségű humor, filozófia, dráma is került bele, és a végén sem csöppenünk el a rózsaszín mázban, hanem abszolút a földön (levegőben) maradunk. George Clooney-ról pedig valami olyasmit lehetne írni ide, mint amit a jó borról szoktak.

Sherlock Holmes-ról, a legendás magánnyomozóról már mindenki hallott vélhetően, sőt talán segítőjéről, Watson doktorról is. Guy Ritchie rendező pedig enyhén újraértelmezte a történetet, a karaktereket és egy igazán humoros, szórakoztató filmet hozott össze belőle tele akcióval, nyomozással, misztikummal és néhol csipetnyi romantikával is. Az átformált már-már komikusnak mondható karakterekhez pedig két olyan színészt hozott, akik tudták is teljesíteni a rájuk szabott feladatot.

There's somethings wrong with Esther, azaz Valami gond van Estherrel-szól a várva várt film mottója. Az utóbbi idők egyik legeredetibbnek és legjobbnak mondott horrorját sikerült végre megtekinteni, a tavalyi év egyik legnagyobb vitákat kiváltó filmjét, az Orphan (Árva) című thrillert. A Paris Hilton-ölő Jaume Collet-Serra rendező újabb filmje egy magas döbbenetfaktorral és egy csipetnyi brutalitással megfűszerezett családi dráma egy gyilkos gondolatokkal megáldott kislánnyal a középpontban.  Egy biztos, Damien az Omenből, vagy a Macaulay Culkin-féle "jófiú" csak egy Barbie-házban bohóckodó szeretnivaló kisded a pszichó-tekintetű Estherhez képest, aki kreativitását különböző szerszámok és eszközök bevetésével éli ki.

Miután Peter Jackson az elmúlt éveket eposzi léptékű filmek megalkotásával töltötte, most egy személyesebb drámának, Alice Sebold Komfortos mennyország (The Lovely Bones) című regényének megfilmesítését tűzte ki céljául. Az Oscar-díjas rendezőnek ugyan korábban voltak már kisebb, csendesebb filmjei, de az elmúlt években A Gyűrűk ura trilógia és a King Kong után, az epikus filmek mestereként vált igazán ismertté. Ha Jackson pont ebből a lassan kialakuló skatulyából szeretett volna kitörni ezzel a filmmel, akkor ez nem sikerült neki.

Sikerült megtekintetünk a Cannes-i Filmfesztivál győztesét, a filmet mely elvitte az Arany Pálmát, és nagyon jó eséllyel indulhat az Oscar-gálán is a legjobb külföldi film kategóriában. Michael Haneke német rendező filmje, a Das Weisse Band, azaz A fehér szalag egy eléggé provokatív, és alternatív produkció nevelésről, megalázásról, bosszúról és nagybirtoki rendszerről a huszadik század elején játszódó Németországból. A fekete-fehér alkotás csendesen folydogáló medrében ott lappang a feszültség a film minden egyes képkockájában.