Dr. Parnassus világa – Terry Gilliam szédült fantazmagórái

Terry Gilliam neve mindenki számára ismerősen kell hangzania, aki hallott már a legendás Monty Python társaságról, avagy a Gyalog galoppról, a Brian életéről, vagy az Élet értelméről. Ő volt általában ezen bolydult agyszülemények szellemi atyja, azaz írója és rendezője. A nem túl termékeny művész újabb produkcióval készült el azonban, mely nem más, mint egy egészen vidám színeket felvonultató fantáziavilág bemutatása a párhuzamos szürke hétköznapi komorságban. A The Imaginarium of Doctor Parnassus, avagy Doktor Parnassus és a képzelet birodalma egy tragikus hír következményeképpen is előtérbe került, ezen film forgatása alatt hunyt el Heath Ledger, így ez az utolsó szerepe a poszthumusz Oscar-díjjal jutalmazott színésznek.

Doktor Parnassus, a halhatatlan szemfényvesztő fiatalabb korában alkut köt Mr. Nickkel, az ördöggel, melyben nyer, és örök életűvé válik. Később egy másik alkuban ezen lehetőségét fiatalságra cseréli Mr. Nickkel, azért cserébe, hogy később születendő gyermeke, ha eléri a 16 éves kort, az ördög tulajdonába kerül. Parnassus a jelenben egy utazó show tulajdonosa, ahol egy varázstükör segítségével a nézőket jóval nagyobb élményhez juttatja, mint egy átlagos színházi előadás. Segítői leánya, Valentina, aki hamarosan tizenhat évessé válik, Anton, a befogadott fiatal fiú, és Percy, az apró kis törpe. Egy esős estén egy hídon észreveszik, hogy egy fiatal férfi lóg kötéllel a nyakán, és megmentik. Tony később segít a társulatnak, ám ő sem az, akinek kiadja magát.

A varázstükör mögötti világ mindig egyedi, attól függően ki lép be rajta. Színes, tulajdonképpen giccses színvilága és formai tulajdonságai miatt mindenképpen jó élményt nyújt a nézőknek. Terry Gilliam jelen esetben rendező és írói szerepkörben is feltűnt, és ha nem tudná az ember, hogy korábban is csinált hasonlóan elborult elméjű fantazmagórákat, akkor vélhetően azt hinné az egyszeri néző, hogy delíriumos, beópiumozott állapotban találta ki ezt a párhuzamos világot. Eme paralell univerzumot leginkább úgy lehet elképzelni, ha az ember odacsoszog a könyvespolchoz, és leemel egy Salvador Dalí művészeti albumot róla. Rendszer, logika még kilátásba sem helyezhető, egyszrűen csapongó, mint az emberi képzelet. És ettől szép.

Viszont ha egy filmben a történet csapongó és kaotikus, azt már annyira nem szoktuk szeretni, pedig néha eléggé megkavarodnak a szálak. Néha erősen kellett koncentrálni, ha szerettünk volna minden részletre odafigyelni, miközben ugráltunk a jelenben, a múltban és a párhuzamos világban. Eközben pedig valahogy igyekeztünk befogadni az új információkat, és feldolgozni a fontosabb történéseket. Vélhetően Heath Ledger váratlan halála is hozzátett ehhez, mivel a forgatókönyvet is át kellett szabni valamennyire, ugyanis ki kellett találni valamit a még le nem forgatott jelenetekre is. Gilliamék úgy határoztak, hogy Ledgert három másik színész fogja helyettesíteni, mégpedig olyan formában, hogy amikor Tony belép a tükör mögötti világba, egyszerűen megváltozik az arca. Ezt az opciót az első jelenetben ügyesen fel is vezették az ittas fiatal angol fiúval.

Az említett másik három színész pedig sorban: Johnny Depp, Jude Law és Colin Farrell. A nehezebb dolga egyértelműen Heath Ledgernek volt, és a legtöbb jelenetet sikerült is vele felvenni, kivéve például a zárójelenetet, melyben már végig Farrelt láthatjuk. Depp szerepe egészen rövid volt, Farrelé viszont meglepően hosszú, ám mindketten jól játszották el Tony szerepét. Ledger ezen filmben jóval visszafogottabb alakítást nyújtott, mint a Sötét lovag Jokereként. Az alkoholproblémákkal is kűzdő Parnassust a rutinos Christopher Plummer játszotta, lányát a szépséges Valentinát pedig Lily Cole formálta meg, aki meglepően jó volt néhány jelenetben. Antont Andrew Garfield személyesítette meg, akit például a Boy-A-ből is ismerhetünk már. Tegyük hozzá, a legnehezebb dolga neki volt, az ő szerepe kívánta meg a legösszetettebb színészi alakítást, és Garfield ezúttal sem okozott csalódást.  Percy, a vertikálisan kihívásokkal kűzdő mélynövésű megformálója Troy Verner volt, azaz mini-V. Az ördögöt, Mr. Nicket az alternatív zenéből ismert, színészi erényeket is megcsillogtató Tom Waits játszotta el.

Zene terén abszolút rugalmas volt a film, a jelenetekhez megfelelően passzoló muzsikát sikerült komponálni, ám az extravagáns dolgok hiányoztak belőle, ami emlékezetessé és maradandóvá tenné az ilyen látvány mellett. Apropó látvány! Elméleti síkon már dícsértük a látványt, illetve megpróbáltuk szavakba önteni, amit láttunk, de a megvalósításról még nem beszéltünk. Elméleti síkon tökéletes volt a dolog, az ötletekkel nem is volt baj, de néha technikailag nem éreztük tökéletesnek a megvalósítást, ezért nem is lehet szó maximum pontszámról a látvány terén. Gilliamre jellemző képek és jelenetek tárultak elénk egyébként képzeletfölde filmkockáin, hasonlóak, mint mondjuk a Monty Pythonos érából, csak nyilván profibb technikai háttérrel, és ezzel együtt megvalósítással.

Összességében egy szórakoztató, bár néhol kissé kaotikus alkotást hozott össze Gilliam, ahol fantasztikus tájakat és helyeket láthatunk a giccses és mázos képzeletbeli világban, de jogosan érezhetjük úgy, hogy némileg öncélú volt ezzel kapcsolatosan. És ha emiatt nem is marad meg emlékezetünkben a film, egy ideig biztosan azért fog, és úgy, mint Heath Ledger utolsó filmje.

Történet	60	73	7,4 66%
Alakítások	82
Rendezés	70
Látvány & hang	85
Zene	72
Összhatás	70