Azt kell mondjuk, hogy az álomgyár mellett Anglia is jól termeli a filmeket, így kínálták nekünk tálcán ezt a remek, 1890-ben játszódó alkotást, mely tulajdonképpen nem más, mint egy újkori adaptáció. Az eredmény persze felemás lett, hiszen nem olyan könnyű egy olyan nagy hatású könyvet vászonra vinni, mint Oscar Wilde klasszikusa. Dorian Gray története amellett, hogy tökéletes görbe tükröt mutat az akkori Londonban élő társadalomnak, horrorsztori is egyben, hiszen az Oliver Parker által rendezett darab egy örökké élő fiatalról és annak tragikus sorsáról szól. Megtekintése erős idegzetűeknek javallott, habár valószínűleg bármely tini nevetve végigülné a mozikban is az alig kevesebb, mint két órát, persze kicsi a valószínűsége, hogy itthon is a vásznakon köszönthetjük a filmet.

Év elején, a tavalyihoz hasonlóan, újra nekilátunk átnyálazni az Oscar-esélyes filmeket, hogy mire eljő a gála hajnala, tisztán láthassuk az esélyeket. Ezt a sort az Egy lányról magyar címet megnyerő An Education-nel nyitjuk, melyben egy igen jellemzően konzervatív családban nevelkedő 16 éves leány életét követhetjük nyomon, amint elcsábítja egy nála majd' kétszer idősebb férfi. Sajnos a film nézése közben arra jutottunk, hogy ez a mű legfeljebb csak a színészi téren domboríthat a történet sablonossága miatt. A tovább után le is írjuk, hogy miért és mindezt igyekszünk anélkül tenni, hogy bármilyen dolgot lelőnénk a filmmel kapcsolatosan.

A 2009-es év a sci-fi mint műfaj visszatérését hozta a mozivásznakon, azonban kevés volt az olyan alkotás, amely minden tekintetben kizárólag sci-fi hagyományokra építkezett volna, nagy hangsúlyt fektetve a műfaji szabályokra és tudományosságra. Duncan Jones kis költségvetésű filmje, a Moon egy csendes űropera, egy karakterdrámába ágyazva, amely szinte teljesen a történetre és Sam Rockwell kiváló alakítására épül.

Hatalmas elismerésnek örvend külföldön a The Blind Side című alkotás, mely az USA-ban az év legnézettebb sportfilmje lett. Kicsi a valószínűsége annak, hogy kis hazánkban is be fog futni a dráma, ugyanis középpontjában az Európában kevéssé ismert amerikai foci és a játék szenvedélyes űzői állnak. Kemény, brutális sportágról beszélünk, melyben nincs helye bajtársiasságnak. Mint mindannyian tudjuk, a kivétel erősíti a szabályt, így ebben a közel két órás történetben megismerhetjük egy melák pacák, Big Mike korántsem tündérmesébe illő kalandjait. A film igaz történeten alapszik.

Talán az első tinivígjáték, amit még anno VHS-ről láttam, a Forró rágógumi volt, mely vulgáris világszemléletével és kifejezésmódjával igencsak megrengette az akkori igencsak prűdnek mondható társadalmat. Aztán olyan klasszikusok jelentek meg, mint a sok részt megérő, és évről-évre gyengébb Amerikai Pite, valamint a különféle túrák. Gondolok itt a Cooltúrára, Eurotúrára, Szextúrára, és azóta Dunát lehetne fakasztani a különböző feelgood filmekből. Sablonpoénok tömkelege hangzik el ezekben, néhánynak pedig nagyobb a füstje, mint a lángja. Mi különbözteti meg a The Jerk Theory-t ezektől? Másfél óra szórakozás az ára, hogy megtudjuk.

A második világháború egyik legnagyobb szabotőrének tartják a norvég legendát, Max Manust. Underground mozgalmával számtalan német hadihajót süllyesztett el Oslo kikötőjében. Természetesen a norvégok megfilmesítették második világháborús nemzeti hős tevékenységét, ám sajnos a film több szempontból sem nevezhető jónak, leginkább a közepes háborús önéletrajzi dráma kategóriába tud beférni. Az, hogy a filmnek vannak igen unalmas periódusai, az még hagyján, de sajnos olyan házak között futkároztak a színészek, amik között biztosan nem tudtak volna Manusék a harmincas évek végén, negyvenes évek elején. Mert nem minden jó, ami skandináv.

Korábban egészen az októberi amerikai bemutatóig eléggé sokat írtunk a Where the Wild Things Are című fantasy-nak bőven beillő filmről, és eléggé vártuk is a filmet. Aztán ahogy telt az idő és a magyar premier dátuma sehogyan sem akart felbukkanni a film kapcsán, kissé a feledés homályába merültek a Vad Dolgok. Most azonban sikerült megtekinteni a filmet, és az előzetes alapján egy vidám, könnyed mesére számítottunk. Nos nem így van, ugyanis ez a mozi tele van depresszív szorongással, végtelen magánnyal, és olthatatlan szociális vággyal. Spike Jonze rendező alternatívra sikeredett művének kivesézésének megtekintése a tovább után folytatható.

Eljött az az alkalom, hogy végre egy magyar vígjátékról írhatunk. Méghozzá egy valóban moziba való magyar filmről  fogunk most nektek beszámolni. Volt szerencsénk látni az Orosz Dénes nevével fémjelzett szórakoztató ám ugyanakkor elgondolkodtató alkotást, ami Poligamy címmel került bemutatásra szerte az ország filmszínházaiban. A történet egy András (Csányi Sándor) nevű átlagos forgatókönyvíróról szól és szerelméről Lilláról (Tompos Kátya), akivel kapcsolata koránt sem hétköznapi ösvényekre jut.

Az Oscar-díjas rendező, James Cameron régóta dédelgette terveit, a sci-fi és fantasy elemekből építkező Avatar megvalósításáról. Eltökélt szándéka volt, hogy olyasmit tár a nézők elé, amit még sohasem láthattak, és hogy új irányt mutat a háromdimenziós megjelenítés, és a meggyőző színészi alakításokkal felvértezett digitális szereplők terén. Néhány évnyi kemény munka után elkészült a film, ami beváltotta a hozzá fűzött reményeket.

Adam Sandler, és mára már Seth Rogen neve is egyet jelent ennek a kornak a legnagyobb nevettetőivel, hiszen a két sztár külön-külön is óriási alakításokat hoz tető alá, nem is beszélve arról, hogy mi sülhet ki abból, ha összeeresztik őket. A Funny People című filmben ez az utópia végül bekövetkezett, így több mint két és fél órán keresztül szórakozhatunk a két színész elképesztő alakításán. A szórakozás alatt természetesen nem elsősorban nevetést kell érteni, ugyanis az alkotás a játékidő nagy részében közel sem vicces, inkább egy eddig számunkra aránylag kevésbé ismert műfajt és annak előadóit mutatja be.

Nick Cassavetes, a nagy John Cassavetes (New York árnyai, Egy kínai bukméker meggyilkolása) fia érdekes jelenség: mellékszerepeket játszik jobb-rosszabb hollywodi filmekben és párévente rendez egy olyan szívhez szóló drámát, mint amilyen a My Sister's Keeper is. A történet egy kislányról szól, aki azért született meg, hogy ritka vércsoporttal bíró leukémiás nővérének vér- és csontvelődonora legyen. Amikor azonban vesetranszplantációról lenne szó, ügyvédet keres és bepereli szüleit, mondván, joga van a saját testéhez.

Az Egyesült Államokban már jó két hónappal ezelőtt bemutatták az utóbbi évek legjobb horror-vígjátékának kikiáltott Zombielandet. Az óriási kísértés ellenére kivártuk a magyarországi bemutatót, és jót derülhettünk az eltökélt zombivadász Tallahassee-n és a tesze-tosza Columbus-on -így utólag. A legjobb vígjátékok zombikkal akkor készülnek, amikor a készítők nem próbálják túldimenzionálni a helyzetüket, és nem akarják súlyos mondandókkal traktálni közben a puszta, egyszerű szórakozásra vágyó közönséget, így a Zombieland megfelelve ezen fontos kritériumoknak egy abszolút könnyed, nem csak szeletelős-darabolós humorból álló remek kis mozi lett.

Az Alfától Omegáig szerkesztőségének van egy titkolt, önkínzó fetisiszta és reménytelenül mazochista hajlama, így képes bármilyen filmet végignézni, még akkor is, ha már a fájdalomtól a könnyünk is  kicsordul. Jómagam a G-Force a.k.a. Rágcsávók (erre még visszatérünk ám) Disney-szuperprodukció megtekintését vállaltam magamra, és én, a nagy állatbarát, akinek gyermekkorában hörcsögei is voltak, eljutottam arra a szintre, hogy szívem szerint egyesével fojtottam volna bele az első tócsába az elfuserált kis tengerimalackákat. Könyörgés, halálhörgés és siralom, meg minden egyéb purgatóriumi hangulat a tovább után.

Óriásplakátok mindenfelé, sikoltozó tizenéves lányok csoportosan özönlenek a mozik bejáratai felé,a jelek nyilvánvalóak. Megérkezett a Twilight második része, a New Moon, így egész osztályok látogatják meg tanáraik vezérletével a filmszínházaikat, hiszen mindenki tudja, néhány éven belül a Harry Potter mellett a Meyer-klasszikus is kötelező olvasmány lesz. Haladni kell a korral, nem szabad eltérni az általánosan elfogadott, ám sokszor helytelen és esztelen eszméktől. Robert Pattinson fényesebben ragyog mint valaha, Kristen Stewart tökélyre fejlesztett depresszív karaktere csavargatja a kislányok naív szívét, ha pedig mindez nem lenne elég, a Volturi-klán és a vérfarkasok is belerondítanak a képbe.

Mit tennél, ha megtudnád, hogy egy napod, egy heted, vagy egy hónapod van hátra? -hallhatjuk a kérdést, mely a One Week ("egy hét") című motoros road-movie alatt többször is elhangzik. A film egy fiatal torontói tanárról szól, aki, mikor hogy rákos, vesz egy motort, és hosszában átszeli az országot, miközben különböző emberekkel találkozik különböző tájakon. A tavasszal bemutatott film vélhetően legfeljebb dvd-n lesz elérhető hazánkban, ha egyáltalán elérhető lesz, úgyhogy addig is íme egy kritika az Ontario államtól Alberta államig tartó kicsit klisés born to be wild-ról.