A második világháború egyik legnagyobb szabotőrének tartják a norvég legendát, Max Manust. Underground mozgalmával számtalan német hadihajót süllyesztett el Oslo kikötőjében. Természetesen a norvégok megfilmesítették második világháborús nemzeti hős tevékenységét, ám sajnos a film több szempontból sem nevezhető jónak, leginkább a közepes háborús önéletrajzi dráma kategóriába tud beférni. Az, hogy a filmnek vannak igen unalmas periódusai, az még hagyján, de sajnos olyan házak között futkároztak a színészek, amik között biztosan nem tudtak volna Manusék a harmincas évek végén, negyvenes évek elején. Mert nem minden jó, ami skandináv.
Max Manus olyan világháborús karaktere Norvégiának, mint mondjuk Vassilij Zajcev a Szovjetúniónak. Míg mondjuk Zajcev szélesítette a headshot-gyűjteményt, Manus német birodalmi hadihajókat süllyesztett el a főváros kikötőjében. A film róla szól, a viking Búvár Kundról és kis ellenálló csapatáról, akik természetesen gyűlölték a német megszállást, és szívesen látták volna a norvég határon kívül a német egységeket. A film mellékszála, hogy Manus miként ismerkedik meg jövendőbeli feleségével, Tikkennel, de igazából sajnos ez egy abszolút meddő szála a filmnek, ugyanis inkább zavaróan kizökkenti a nézőt az amúgy sem szilárd talpakon álló háborús hangulatból.
És hogy miért is nem áll stabilan az a bizonyos háborús hangulat? Többek között azért, mert nehéz ráhangolódni egy negyvenes években játszódó filmre, amikor 50-60-70-es években épített házak között rohangálnak a színészek. Az utcai partizánakcióknál például egyenesen újépítésű lakóparknak nevezném némely szegmensét a városnak. Ékes példa erre, hogy nagyon nem figyeltek erre a készítők, maga Oslo egyik legismertebb jelképe, a Városháza. Igaz, hogy 1936-ra már állt a fő szerkezete az épületnek, de csak 1950-re fejezték be, mert a háború miatt felfüggesztették az építkezést. Maga a jobb tornyon található óra az ötvenes évekhez köthető, márpedig a filmben bizony látni ezt az időjelzőt az épület tetején.
Igaz, nem csak ez a tény befolyásolja negatívan a film megítélését, hanem az is, hogy tulajdonképpen ugyanaz történik két órán keresztül szépen, periódusosan. Hajó süllyeszt, menekülés Stockholmba, titokban visszatérés, hajó süllyeszt...Közben néha elesik néhány bajtársa Maxnak, de ez sajnos a maximum, ami izgalmat és feszültséget hoz. Ráadásul hangulatilag szintén érdekes, de egy főbb karakter halála egyáltalán nem rázza meg a nézőt, mondhatni közömbös apátiával viseltetik iránta, ugyanis szinte semmiféle érzelmi kapcsolat nem alakul ki a mellékszereplőkkel. Ez dramaturgiailag hiba, hiszen nincs kellő fokozás és érzékeltetés, hogy most bizony Manus cimboráját ölték meg... Mint ahogy a finnországi fronton történt események is abszolút értelmüket vesztik, ugyanis ezzel nem lett mélyebb a főhős karaktere. A színészi játék egyébként átlagosnak mondható, a főszerepben Aksel Hennie-t láthatjuk.
Dícsérjük is azért a filmet. Az operatőr kiváló munkát végzett, egy jelenetnél főleg azt gondoltuk, le a kalappal előtte. Méghozzá annál, amikor a városi irattárat robbantják fel az ellenállók. Vágás nélküli snitt a robbanástól kezdve végig követve a biciklin menekülő elkövetőket. És összességében is igen szép totálképeket kaptunk a városról, utcákról. A zene is csak közepes szinten mozog, bár kreatív ötlet, hogy miután a Gestapo-főnök Solvejg nevű norvég asszisztense képre kerül, a következő jelenetben a Peer Gyntből hallhatjuk Solvejg dalát. Végső ítéletként csak annyit tudunk hozzátenni az edig elhangzottakhoz, hogy kár érte, ugyanis ebbő la történetből ki lehetett volna hozni többet is, ugyanis az ilyen jellegű témák igen közkedveltek, és a nézők is harapnak rá. Csak hogy ne a remek német filmek példáival éljünk, vegyük például Verhoeven Zwartboekját, ami a holland ellenállási mozgalomról szólt.
| Történet | | 65 |  | 7,9 |  | 86% | |
| Alakítások | |
| Rendezés | |
| Látvány & hang | |
| Zene | |
| Összhatás | |
