Christopher Nolan író-rendező tíz évvel ezelőtt álmodta meg az Eredet (Inception) koncepcióját, éppen akkoriban, amikor a számára nagy áttörést jelentő első nagyjátékfilmjével, a Mementóval debütált, és a film cselekménye valóban olyan érzetet kelt, mintha Nolan összes eddigi munkája egy összetett, ám keretét és alapját adó gerincét tekintve mégis egyszerűen követhető történetté állna össze. Nolan ismét egy eredeti, ám mégsem elvont, könnyen befogadható és egyszerre mégis hullámvasútszerűen, kimerítően izgalmas filmet alkotott.

A film története Dom Cobb körül összpontosul, aki úgy próbál értékes, eladható információkhoz hozzájutni, hogy csapatával betör a kiszemelt alany álmába, hogy közvetlenül annak tudatalattijából olvassa ki a titkokat. Cobb korábbi ügyei miatt körözött bűnöző, így nem térhet vissza gyermekeihez az Egyesült Államokba, akiket évek óta nem látott. Érkezik azonban egy lehetőség, egy minden eddiginél nehezebb feladatot kell véghezvinnie: ahelyett, hogy egyszerűen meglopná valakinek az elméjét, egy gondolatot kell elültetnie a célpont fejében. Ha sikerrel jár, megbízója garantálja, hogy hazatérhet régóta nem látott családjához.

Nolan, aki maga írta a film forgatókönyvét is, a kezdeti, szándékosan rejtélyes felütés után bőven hagy időt arra (sokak szerint talán egy kissé sokat is), hogy elmagyarázza az általa kreált világ szabályait. Amíg Cobb az új csapat összeállítása során körbejárja a világot, megismerkedünk a szereplőkkel és Cobb motivációjával, ami a film gerincét adja. A fiatal Ariadne, a csapat új tagjaként egyben egy eszköz a néző bevonására, hiszen Ariadne az, akinek a szemein keresztül a néző is megismerkedik a közös álmok lehetőségeivel, szabályaival, valamint Cobb problémáival. Amint befejeződik a küldetés és egyben a néző előkészítése, elindul a többszintű hullámvasút, ami bár viszonylag összetett, Nolan megoldásai miatt mégis könnyedén követhető, de folyamatos figyelmet igényel. A cselekményvezetés főleg ebben a folyamatban él eredeti megoldásokkal, ahol az idő és tér fogalmai a megszokotthoz képest nagyon viszonylagossá és absztrakttá válnak, hogy aztán a szintén többszintű csúcspont után visszatérjen konvencionálisabb kerettörténethez. Nolan azonban a film koncepciójához hűen nem hagyja, hogy a történet egyszerűen és teljesen egyértelműen érjen véget. A befejezéssel bizonytalanságban tartja a nézőt, és maga is végrehajt egy "incepciót" azzal, hogy elülteti a kételyt, az alternatív lehetőségek gondolatát a fejükben. Ezzel az egyetlen húzással a történet máris sokkal többé válik, mint ami Cobb kerettörténetéből adódna, pusztán azzal, hogy gondolkodásra, véleményformálásra, és beszélgetésre késztet.

A szereplőgárda, mint a rendező korábbi filmjeinél, ezúttal is remek színészekből tevődik össze, ahol a főszerepek súlyát veterán színészek hordozzák, de emellett teret enged a most kibontakozó, ám mégsem teljesen ismeretlen tehetségeknek is. A cselekmény jellegéből adódóan azonban nem kedvez a hosszú, árnyalt jellemábrázolásoknak és történet íveknek, így a főszereplő által bejárt úton kívül ezek az elemek a háttérbe is szorulnak. Leonardo DiCaprio meggyőzően alakítja a főszereplő Cobbot, aki képtelen elengedni a múltat, még akkor sem ha ezzel veszélybe sodor másokat és saját magát, szinte elveszik az önmaga által kreált világban, azonban egy kis segítséggel látszólag felül tud kerekedni saját múltján. Az Oscar-díjas Marion Cotillard is remekül hozza az először titokzatos, kiismerhetetlen Malt, a rendező segítségével együtt álomszerűen megfoghatatlanná téve a figurát. A két főszereplőn kívül Ellen Page kap még nagyobb lehetőséget Ariadne-ként, aki kezdőként csöppen bele az álommanipulátorok világába, majd egyszerre válik a néző szemeivé és Cobb önjelölt terapeutájává. Nolant nyilatkozatai szerint mindig is lenyűgözte James Bond világa, így ez a film kiváló lehetőséget adott neki egy hasonló sítlus megteremtésére. A Bondot idéző elemek főleg Joseph Gordon-Levitt és Tom Hardy karakterein keresztül jelennek meg, ahol Arthur Bond elegáns, ellenségein furfanggal és pontos közelharccal felülkerekedő énjét, Eames pedig a szintén nem stílustalan, keménykezű akcióhős oldalát jelenítik meg, akik mindent megmozgatnak, hogy végrehajthassák a küldetést. A küldetés célpontjaként megjelölt Robert Fischert alakító Cillian Murphy tehetsége abban mutatkozik meg igazán, hogy a kis, de mégis fontos szerepet a neki rendelkezésre álló idő alatt is igazán valódivá és emlékezetessé tudja tenni, és ezalatt majdnem akkora belső vívódást dolgoz fel, mint a főszereplő Cobb karaktere. Ken Watanabe pedig remekül és hitelesen játssza a visszafogott, magából csak nagyon keveset felfedő, motivációt tekintve a szürkeségben megbújó Saitót.

Az Eredet vizuális világára szintén a történet kettőssége jellemző, hiszen egyszerre egyszerű és letisztult, illetve olykor virtuózan összetett. Különlegességét leginkább az adja, hogy a lehető legtöbb jelenet valódi, illetve digitális képi elemekkel csak a szükséges mértékben és észrevétlenül kiegészített felvétel. Nolan nyilvánvalóan felismerte, hogy a film, mint médium könnyen összeegyeztethető az álmok világával, és legfőbbképpen a vágás és hirtelen helyszínváltoztatások tekintetében alkalmazza is a klasszikus eszközöket arra, hogy érzékeltesse az álomszerű hatást, ugyanakkor végig tartja magát ahhoz az alapelvhez is, hogy az álmok valódinak tűnnek, amíg álmodjuk őket.

A film zenéjét a Nolannel már két Batman-filmjénél is közreműködő Hans Zimmer szerezte, aki ezúttal a tőle megszokottnál is hangsúlyosabban alkalmazza a szintetizátort és elektronikus hangszereket. A főszereplő Cobb és Mal ezúttal is, egy egyszerű, pár hangjegyes, zongorán megszólaló főtémát kapott, ami csendességével remekül festi alá Cobb dilemmáját, illetve végső célját. Általában azonban az egyszerre pörgő, egyszerre lassú hatást keltő akciózenéké, és a mesterséges mélyeké a főszerep, amik kellő hangsúlyt adnak az álmok és a csapat előtt álló feladat nyomasztó mivoltának, az akciójelenetekben és végső pillanatokban pedig fokozzák a feszültséget, emelik a tétet.

Az Eredet Nolan egyik eddigi legjobb filmje, ami egyszerre több szinten is működik. Tekinthetünk rá, mint egy viszonylag lineárisan kibontakozó történetre, ami egy különleges csapatjátékról szól, egy különleges környezetben, egy adott végcél elérése érdekében. Másfelől, mint egy néha egzisztenciális kérdéseket is feszegető dráma, ami rávilágít a realitás szürrealitására, és ismét felteszi az emberiséget régóta foglalkoztató egyik kérdést: lehet, hogy a létünk csak egy álom?
 

Történet	90	86	9,2 87%
Alakítások	82
Rendezés	85
Látvány & hang	90
Zene	82
Összhatás	85