Mostanában George Clooney napokat tartunk, a napokban írtunk az Up in the Air-ről, és talonban van még a The Fantastic Mr. Fox kritika is, szóval dúskálunk a jó öreg George-ban. Ami nem is baj, mivel így idősebb korára egészen megkedveltük, mert jófej, sokféle szerepet el tud játszani, kezdve a vígjátéki burleszkjelenettől egészen a komolyabb drámáig, és teszi mindezt szórakoztatóan. A The Men Who Stare at Goats című egyveleg-filmben minden oldaláról kaphatunk egy csipetnyit, ugyanis ez egyszerre vígjáték, szatíra, dráma hippikkel, kecskékkel, és jedi lovagokkal. Ja, és ha nem szóltunk volna, parádés szereposztással. Az erő legyen veled!
A vietnámi háborút követően az Amerikai Hadsereg elkezd finanszírozni egy olyan programot, melyben a katonák a természet erőit, és saját pszichés képességeit használják fel harcászati célokra. Felderítés, kutatás, kémkedés, és esetleg lefegyverzés. Bill Django csoportja szupertitkos képességeket tanul, mint például agykontroll, villámgyors ellentámadás, egyszóval jedi lovagnak képzik ki őket. Ennek a csoportnak a tagja Lyn 
Cassidy veterán is, aki a jelenben egy szép napon Irakban összefut egy újságíróval, akit érdekel a téma, és együtt indulnak el a sivatagban Lyn küldetésére, ahol mindenféle képtelen helyzetbe kerülnek, ám valahogyan mindig sikerül kievickélni a kalamajkából. Bob, a zsurnaliszta először persze szkeptikus, ám egyre jobban sikerül meggyőzni a végére a jedi-erők létezéséről.
Cassidy egy egyszerű mezei katona, ám Django csoportjának legkiválóbb tagja. Képes eloszlatni a felhőket, minimális mozgással lefegyverezni az ellent, és ő az, aki képes kecskéket ölni a szemével. Django, hamár szóba került egy vietnámi veterán, aki majdnem halálos lövést kapott a fronton. Onnantól kezdve természetesen a béke és szeretet szállta meg a szívét, hosszú fonott hajjal tartja hippi-szeánszait kiképzés címen. Technikáját és döntéseit senki és semmi nem vonja kétségbe, ugyanis Hopgood dandártábornok is csodálója a jedi-kultusznak, aki az egész táborért felel. A jelen eseményei azonban megingatják mindenki hitét, Cassidy karaktere pedig egészen drámai fordulatot vesz.
George Clooney alakítja Cassidy-t, aki frenetikus mimikával és hahotázásra késztető nézéstechnikával eszközli a filmet végig. ráadásul a végére megmutatja, hogy a drámai műfajban is tud játszani. Ewan McGregor volt Bob, az újságíró, azonban annak ellenére, hogy nem játszott rosszul, a film nem róla szólt, hanem a Clooney-Bridges duóról. Ugyanakkor egészen vicces, amikor Clooney az új kor Obi-Wanját megformáló McGregornak magarázza, hogy micsoda nagy jedik ők, és ki fognak szabadulni simán a fogságból. Az igazi jutalomjáték Jeff Bridges számára volt ez a film, hihetetlen energetikusan, átéléssel alakítja az LSD mámorban úszó békemániás hippi sámánt Bill Django-t. Említésre méltó még Kevin Spacey is, neki is voltak kacagós jelenetei, ám a végére picit beleolvad a karaktere a többi közé. Hopgoodot azért említjük meg, mert bajszos-Quaritch tábornokként Stephen Lang alakította, aki nyilván nem karakterszínész, igaz itt nem akar kiirtani semmilyen népet, inkább virágokat szagolgat és szeret mindenkit.
A rendezői székben Grant Heslov ült, a forgatókönyvet Jon Ronson könyvéből Peter Straughan adaptálta. Sajnos itt már döcög a film, ugyanis a történet valahogy nem akar egy szép kerek egészbe összeállni, ámbár valahol mókás is, hogy ezt várjuk el egy ekkora banális hülyeségen alapuló történettől. Igaz, lehetett hallani olyas
mi dolgokat, hogy a könyv egy ténylegesen létező katonai pszichológiai kísérleten alapul, amit tulajdonképpen még el is hinnénk, hiszen mégiscsak a jenkikről van szó. Ami viszont megbocsáthatatlan,az az, hogy a film az alig másfél órájában is képes leülni, ráadásul olyan jelenetek vannak benne, amik hangosan sikítva hisztiznek az ollóért. Ilyen például a Robert Patrickot is megvillantó jelenet, ahol az amerikai magánzsoldosok lövik a másik magánzsoldos sereget. Viszont a poénokért, és a helyzetkomikum megvalósításáért hangos taps jár a készítőknek, a hangulatot azt nagyon eltalálták a forgatókönyvírók.
A látványban semmi különleges extra nincsen, viszont a zene az természetesen nagyon el lett találva. Az igazi háborús övezetet idéző amerikai pop-rock slágerek csendülnek fel, mind a hetvenes évek résznél, mind pedig a jelenben. A film komponált zenéje sem rossz, bár néhol hangulatban súlytalanná válik egy-egy pörgősebb ismert betétdal mellett. Összességében ugyanígy jellemezhető a film, a kiváló poénok ,és nagyszerű színészek mentik az egyébként laposkás, unalomba fulladni képesnek levő, alapvetően jó alapötlettel rendelkező produkciót. Ebből több mindent ki lehetett volna hozni, kár az elfecsérelt lehetőségért.
| Történet | | 69 |  | 6,8 |  | 53% | |
| Alakítások | |
| Rendezés | |
| Látvány & hang | |
| Zene | |
| Összhatás | |
