Elérkezett a hazai filmvásznakra is az utolsó előtti pillanatokban még 3D-be is átkonvertált nagy költségvetéssel bíró A titánok harca című feldolgozás, melyhez igazán nagy neveket is sikerült megnyerni. Az ógörög bőrbe bújtatott Múmia és Transformers katyvasz azonban olyan szinten vérzik több sebből, mind látványvilág szempontjából, mind pedig technikai megvalósítás szempontjából, hogy sajnos nem tudunk szépeket és jókat mondani róla. Ellenben szurkálódni azt tudunk, és meg is fogjuk tenni teljesen jogosan egy olyan filmmel, amiben idétlen lények járkálnak, és nevetséges a történetvezetés is. De meg ám!
A történet a görög mitológia egyik ismert fejezetén alapul, Perszeusz történetén, aki Hádész hatalomra törését és Argosz város pusztulását igyekszik megakadályozni. Az alvilág ura a háborgó Zeusznak azt ígéri, hogy majd ő visszaoltja az emberekbe a kiveszett hitet és tiszteletet, és rászabadítja Argosz városára kedvenc csemetéjét, a nyakigszáj Krákent. A város csak úgy menekülhet meg, ha a szépséges Andromédát feláldozzák a szörnyetegnek. Eközben persze Hádész, az alvilág ura, a letaszított fivér hatalomátvételre készül. Perszeusznak is van egy kis leszámolnivalója vele, ugyanis ő ölte meg nevelőszüleit, a szorgos kis halászokat. Hádészt lehűteni a Kráken megölésével lehet, amit csakis a kővé dermesztő tekintetű Medúsza fejének megszerzésével lehet megtenni...
A történeti elemek is sántítanak itt-ott, az hagyján, hogy össze-vissza ugrálunk a helyszínek között, ez csak rendezési és vágási kérdés, de azt kifejezetten nem szeretjük, ha valami értelmetlen, és nincs megmagyarázva. Ilyen például a szintén félisten(nő) Ió folyamatos ottléte. A csaj baromi okos (biztos Pallasz Athéné sarja), és állandóan ott van, ugyanakkor menni nem nagyon látjuk. A sztori folyamatában leginkább a Múmia filmek kissé szertelen, laza történetvezetésére emlékeztetnek, amik ugyan jó szórakozást kínálnak egy koraesti megtekintésre, de komolyan venni őket nehézkes. Márpedig ez még a szintén nem túl veretesre sikerült Percy Jacksonnak is jobban sikerült. Abban a történet kidolgozottabb volt, és a karaktereknek is megvoltak a motivációi. Itt sajnos teljesen érthetetlen, hogy miért védelmezi meg az istenkáromló argoszi népet. A mitikus lények pedig halomba tömve jönnek egymás hegyén-hátán, mindenféle különösebb átvezetés nélkül. Sajnos olyan érzésünk lehet közben, hogy teljesen mindegy, hogy miként, hogyan, de csakazértis belepasszírozzák a filmbe még ezt meg azt.
Terelődjünk a karakterekre tovább: Perszeusz egyszerű halászlegény, aki alapvetően azonnal iszonyat jól forgatja a kardot. Ióról is esett már szó, odáig vannak egymásért Perszeusszal, de pl. érthetetlen, hogy nagyobb érzelmi kitörés miért nem volt?! Egy csók már például besorolás miatt durva erotikának számít? Hiteltelen sajna így kettőjük kapcsolata. Aztán ott vannak az istenek. Zeusz egy döntésképtelen dilettánsra hasonlít leginkább, Hádész pedig a Hupikék törpikék Hókuszpókjának gonoszsági szintjét próbálja megdönteni, miközben füstként kavarog ide-oda. Valaki pedig szólhatna a készítőknek, hogy a fehérfejű rétisas Észak-Amerikában őshonos, szóval kizárt, hogy ilyen fajtájú ragadozó madár képében érkezett dugni Zeusz. Androméda beletörődött sorsába, ami egy logikus lépés; feláldozni egy embert egy városért. De nem, kavarni kell a kártyákat. És elérkeztünk kedvenc részünkhöz, a lényekhez. Ezt a részt kapásból egybe lehet kötni a látványvilággal, ugyanis amit a Dzsinnek nyújtottak élvezeti faktorban, az nem mindennapi.
Na persze nem jó értelemben, hiszen olyan rosszak és oda nem illők voltak, hogy már tényleg csak hangosan nevetni lehetett rajtuk. Szóval ez egy ilyen öngyógyító nomád buckalakó jellegű nép, Megatron mozaikarccal és kék szemmel. A rendező szerette erőltetni a kommunikációt velük, ugyanis bármihez hozzá kellett szólniuk egy határozott öblös hörgést kaptunk válaszként. Kérdés: miért kellettek ezek a nevetséges lények bele? A csúcspont közreműködésük alatt, hogy a félelmetes óriásskorpiókat lazán hátaslovakként használják. A kis karavános nyerges szerájhangulat a nyolclábúak tetején megint a Múmiát idézte fel bennem, illetve a látványtervező édesanyja is eszembe jutott. Mindenki emlékszik ugye a legendás szív alakú léghajóra? Na ez körülbelül így az a szint. A másik, ami abszolút kiverte a biztosítékot, és ezt már előre lehetett látni az előzetesből, az az Olümposzon tartózkodó istenek csillogása, melyhez képest még Robert Pattinson ragyogása is szolid kivitelezésű visszafogott ötlet. A boszorkányok mobil, interaktív szeme jó ötlet lenne, ha nem a Faun labirintusából lopták volna. Medúsza esetén a sírógörcs kerülgetett, az egész kígyóhajú nő számítógépes animáció volt. Persze bonyolultabb lett volna, hogy a felsőteste élő, igazi színész, de sokkal szebb és hitelesebb végeredményt kaptak volna a készítők. Ráadásul technikai kivitelezésben is voltak gondok. Na, de dicsérjünk is! Az alvilág révésze, Kharón kreatívan lett megcsinálva, jó ötlet, hogy tulajdonképp egy csontvázszerű csoffadttestű zombi, és hogy bárkáját holtak húzzák a nyakukkal. A másik, ami szép utalás volt az eredeti film gagyizmusára (kár, hogy mai szinten a feldolgozás is gagyinak minősül, így öngól jelleg), amikor Perszeuszék pakolnak az útra, és kiveszi a dobozból a kis aranyozott mechanikus(!) gyöngybaglyot, amit utána vissza is dob a dobozába, mert nem viszik magukkal.
Színészileg nem sok megerőltető volt senki számára, nem is tudom, hogy az átlagosnál kiemelhetőbb alakítás volt-e? Sam Worthington, az ügyeletes felkapott sztár megoldotta a feladatot, hogy okosakat és bölcseket szóljon, néha meg üvöltözzön Perszeuszként. Zeuszt Liam Neeson alakította. Itt említsük még meg gyorsan, hogy minden isten és férfi görög polgár a koszos szakadt csöves látszatát keltette. Az isteneknél is egytől egyig túlburjánzott a szakáll, és loboncokban lógott a haj. Egyedül Perszeusz volt kopasz és sima arcú. Szóval Neeson úrnak sem ez marad a legemlékezetesebb alakítása. Ralph Fiennes volt az alvilág fura-ura, ő legalább megpróbált valami halotti hangulatot vinni a beszédstílusába, más kérdés, hogy neki sem jött össze igazából a dolog. Gemma Arterton volt a szépséges Ió, aki szintén nagyon ügyesen teljesítette napi bölcsességeinek és oltalmainak tálalását. Mads Mikkelsen erősen rágyúrt a néma viking szerepre, rezzenéstelen arccal alapozott rá Drakónként. Aztán több mellékszereplő volt, akiket nem nagyon érdemes kiemelni, mert szövegük sem volt szinte. Megemlítendő, hogy a Skins című brit sorozatból a Stonem-tesókat (Kaya Scodelario és Nicolas Hoult) alkalmazták egy-egy mellékszerepre.
Leterrier rendező úr tehát nem igazán végzett jó munkát, vagy egyszerűen hagyta magát bevezetni az erdőbe, ahonnan nem tudott kijönni. Vérszegény, ötlettelen feldolgozást rakott össze, egyértelműen a látványra kívánt gyúrni, vélhetően megtetszett neki Michael Bay szerepe, és egy ógörög mítoszba próbálta beültetni a technikai csúcsot. Ami nem is gond, amíg egy Hihetetlen Hulkot rendez, de ez annál kicsit komolyabb téma lenne. A film egyetlen kiemelhetően pozitív szegmense talán a zene, bár ott is néhol véleményes a dolog, mert vagy túl hangos, vagy egyszerűen oda nem illő hangok és hangszerek szólnak egymás ellen. De alapvetően Ramin Djawadi igyekezett kitenni magáért. Ez azonban kevés ahhoz, hogy összességében ne egy nagy kihagyott helyzetről beszéljünk, egy öngólról, egy elpuskázott lehetőségről. Felületes, felszínes, és olykor már megalázóan nevetséges lett összességében a film, ami ráadásul látványilag sem feltétlenül tud kárpótolni minket.
| Történet | | 50 |  | 6,2 |  | 30% | |
| Alakítások | |
| Rendezés | |
| Látvány & hang | |
| Zene | |
| Összhatás | |
