Chris Columbus, a Reszkessetek betörők rendezője és a Harry Potter-filmszéria elindítója, ezúttal arra vállalkozott, hogy megfilmesítse Rick Riordan ifjúsági regénysorozatának első darabját, amely 2005-ben jelent meg könyvesboltokban. A Villámtolvaj - Percy Jackson és az olimposziak (Percy Jackson & The Olympians: The Lightning Thief) egy olyan világot tár elénk, aminek sorsa fölött még ma is az ókorban megismert görög istenek döntenek, fiaik és lányaik pedig félistenekként járnak közöttünk. A rendező azonban nem sokat kezd az alapötlettel, és egy a műfaji szabályokat szinte útmutató-szerűen követő, befulladó poénokkal megkevert kalandfilmet hozott létre, amely sem a főhösöknek, sem a nézőnek nem nyújt különösebb kihívást.
Zeusz végtelen haragra gerjed amikor kiderül, hogy valaki ellopta hatalmának fő szimbólumát, villámszóró pálcáját. A főisten fivérének, Poszeidónnak földi gyermekére gyanakszik, és olyannyira biztos bűnösségében, hogy határidőt szab: ha a hatalmi jelkép nem kerül hozzá vissza időben, nem csak a fiú, Percy Jackson fizet életével, de az istenek között ismét háború tör ki. Percy eközben mit sem sejtve éli a hétköznapi tinédzserek életét, különlegességére mégis utal néhány jel, amiket a fiú sem ért. Olyannyira jól érzi magát a víz alatt, hogy percekig is meditálhat a víz alatt levegővétel nélkül, ugyanakkor iskolai gondokkal küszködik, mivel agya a latin helyett legtöbbször a görög ábécé betűire hangolódik rá. Az éleződő konfliktus miatt azonban egy csapásra letaglózza a kipattanó igazság, amit édesanyja és hű védelmezője, a kecskelábakon járó szatír, Grover eddig rejtegettek előle. Percy-nek rövid ideje van arra, hogy beletanuljon félisteni képességeibe, és megpróbálja tisztázni a nevét. A villámot azonban mindenki raja keresi, és az istenek fegyverére alvilág száműzött ura, Hádész is régóta szemet vetett. Megkezdődik tehát a hajsza Percy Jackson és a valódi villámtolvaj után.
Az alapfelállást és a film által felvázolt világ egyszerű szabályait hamar megismerjük, a konfliktus kibontakozása pedig gyorsan megindul, emiatt azonban nem sok idő marad a karakterek háttértörténetére, amelynek hiánya csak később, fokozatosan vált ki egyre nagyobb hiányérzetet. A forgatókönyvíró Craig Titley és a rendező ott követtek el nagy hibát, hogy még a főszereplő személyiségét sem dolgozták ki igazán, így sosem tudják bevonni a nézőt, megfelelően közel hozni hozzájuk a karaktereket. A mellékszereplők egysíkúságát, néhol erőltetettségét az alkotók könnyen feledtetni tudnák, ha a címszerepben lévő főhősre elég figyelmet fordítottak volna. Ezzel szemben Percy nem túl életszerűen, nagyobb meglepetések nélkül, egyenesen halad végig a számára kijelölt úton, és a szükségesnél egy cseppel sem mutat több, de inkább annál is kevesebb érzelmet. A szereplők inkább csak passzív elszenvedői a nehéz helyzeteknek, amikkel az útjuk során szembesülnek, ahelyett, hogy a cselekmény meghatározó mozgatórugói lennének.
Logan Lerman a címszereplő Percy Jacksonkként pontosan azt hozza, amit a történet elvár tőle, ez azonban éppen a krakter kidolgozatlansága, és félistenné fejlődésének siettetett tempója miatt nem sok. Alexandra Daddario Athéne harcias lányaként, Annabeth-ként nem tud mit felmutatni és egyszerűen a főhős érdeklődésének jövőbeli tárgyává válik. Brandon T. Jackson a film komédiásaként működő Grover szerepében rossz választásnak tűnik, hiszen játékának jellege csak tovább fokozza a karakterek hiteltelenségét és az általa előadott poénok többsége erőltettnek hat. Pierce Brosnan a szokásos karizmáját hozza a szerepében, ami azonban igen kurta ahhoz, hogy mély benyomást hagyhasson Kirónként, a történetből elmaradhatatlan bölcs tanító és védelmező kettős alakjában. Hasonló cipőben jár a Medúza epizódszerepében feltűnő Uma Thurman is, aki az egyszerűen körülhatárolható női gonosz figurájához csak egy leheletnyivel több mágikusságot és misztikumot ad hozzá. Sean Bean érdekes, de jó választás Zeusz szerepére, akiben a lobbanékonyság és bölcsesség egyszerre van jelen, Kevin McKidd viszont kissé oda nem illőnek hat Poszeidónként, pedig Percy apjaként viszonylag jelentős szerepe lenne. Hádész és Perszephoné alakjának komikussá tétele ezzel a megvalósítással inkább kissé kínosan együgyűnek hat, mint viccesnek, így a brit komikus Steve Coogan és Rosario Dawson sem menthetik meg a karaktereiket.
Az alkotók a film látványvilágában megpróbálták ötvözni az ókori görög mitológiát napjaink globalizálódó kultúrájával, ám felemás eredménnyel. A görög szimbólumokra utaló kosztümök inkább olcsó jelmezeknek hatnak valódi harci felszerelés vagy kulturális indíttatásokból viselt ruhadarabok helyett. A két világ kettőssége végig élesen kitűnik, és az ókori és modern világ sosem fonódik össze egy egységes egésszé. Emiatt a film vizuális világa sokkal kevésbé válik érdekesé, mint amennyi potenciál rejtőzik az alapötletben. A viszonylag visszafogottan adagolt vizuális effektusok megfelelően segítik az egyszerű cselekmény kibontakozását, de a Digital Domain által megalkotott képsorok sem technikailag sem művészileg nem emelkednek sokkal az átlag fölé. A valódi díszletek legtöbbször nem tűnnek egy fantasy-kalandfilmhez illően kidolgozottnak, és a jelmezekhez hasonlóan megmaradnak az egyszerű, élettelen, művi hátterek szintjén.
Christophe Beck hallhatóan egy epikus, főtémákra épülő zeneművet szeretett volna a filmhez komponálni. Habár ennek a zene jellegét tekintve sikerült megfelelnie, a dallamok mégsem állnak össze egy egységes egésszé a film világát tekintve. Percy Jackson sokszor felcsendülő főtémája a film végére hiába hat már ismerősnek, de mivel magát a címszereplőt sem ismerjük meg igazán, csak a távolból figyeljük, így a zenei motívumok sem sokat adnak hozzá a film atmoszférájához és nem teszi jóval hangulatosabbá azt.
Chris Columbus filmje a gyerekeknek túl kevéssé varázslatos, lenyűgöző vagy éppen vicces, a felnőttek számára pedig már nehezebben élvezhető, kiszámíthatósága és kidolgozatlansága miatt. Az ókori görög mitológia modern korba helyezése, ha nem is teljesen eredeti, de fantáziadús öltet, amihez azonban az alapkoncepción túl a film nem tesz hozzá sokat. A fantáziadús alaptörténet viszont a film alkotói helyett, inkább a regénysorozatot jegyző Rick Riordan érdeme.
Chris Columbus, a Reszkessetek betörők rendezője és a Harry Potter-filmszéria elindítója, ezúttal arra vállalkozott, hogy megfilmesítse Rick Riordan ifjúsági regénysorozatának első darabját, amely 2005-ben jelent meg könyvesboltokban. A Villámtolvaj - Percy Jackson és az olimposziak (Percy Jackson & The Olympians: The Lightning Thief) egy olyan világot tár elénk, aminek sorsa fölött még ma is az ókorban megismert görög istenek döntenek, fiaik és lányaik pedig félistenekként járnak közöttünk. A rendező azonban nem sokat kezd az alapötlettel, és egy a műfaji szabályokat szinte útmutató-szerűen követő, befulladó poénokkal megkevert kalandfilmet hozott létre, amely sem a főhösöknek, sem a nézőnek nem nyújt különösebb kihívást.
Zeusz végtelen haragra gerjed amikor kiderül, hogy valaki ellopta hatalmának fő szimbólumát, villámszóró pálcáját. A főisten fivérének, Poszeidónnak földi gyermekére gyanakszik, és olyannyira biztos bűnösségében, hogy határidőt szab: ha a hatalmi jelkép nem kerül hozzá vissza időben, nem csak a fiú, Percy Jackson fizet életével, de az istenek között ismét háború tör ki. Percy eközben mit sem sejtve éli a hétköznapi tinédzserek életét, különlegességére mégis utal néhány jel, amiket a fiú sem ért. Olyannyira jól érzi magát a víz alatt, hogy percekig is meditálhat a víz alatt levegővétel nélkül, ugyanakkor iskolai gondokkal küszködik, mivel agya a latin helyett legtöbbször a görög ábécé betűire hangolódik rá. Az éleződő konfliktus miatt azonban egy csapásra letaglózza a kipattanó igazság, amit édesanyja és hű védelmezője, a kecskelábakon járó szatír, Grover eddig rejtegettek előle. Percy-nek rövid ideje van arra, hogy beletanuljon félisteni képességeibe, és megpróbálja tisztázni a nevét. A villámot azonban mindenki raja keresi, és az istenek fegyverére alvilág száműzött ura, Hádész is régóta szemet vetett. Megkezdődik tehát a hajsza Percy Jackson és a valódi villámtolvaj után.
Az alapfelállást és a film által felvázolt világ egyszerű szabályait hamar megismerjük, a konfliktus kibontakozása pedig gyorsan megindul, emiatt azonban nem sok idő marad a karakterek háttértörténetére, amelynek hiánya csak később, fokozatosan vált ki egyre nagyobb hiányérzetet. A forgatókönyvíró Craig Titley és a rendező ott követtek el nagy hibát, hogy még a főszereplő személyiségét sem dolgozták ki igazán, így sosem tudják bevonni a nézőt, megfelelően közel hozni hozzájuk a karaktereket. A mellékszereplők egysíkúságát, néhol erőltetettségét az alkotók könnyen feledtetni tudnák, ha a címszerepben lévő főhősre elég figyelmet fordítottak volna. Ezzel szemben Percy nem túl életszerűen, nagyobb meglepetések nélkül, egyenesen halad végig a számára kijelölt úton, és a szükségesnél egy cseppel sem mutat több, de inkább annál is kevesebb érzelmet. A szereplők inkább csak passzív elszenvedői a nehéz helyzeteknek, amikkel az útjuk során szembesülnek, ahelyett, hogy a cselekmény meghatározó mozgatórugói lennének.
Logan Lerman a címszereplő Percy Jacksonkként pontosan azt hozza, amit a történet elvár tőle, ez azonban éppen a krakter kidolgozatlansága, és félistenné fejlődésének siettetett tempója miatt nem sok. Alexandra Daddario Athéne harcias lányaként, Annabeth-ként nem tud mit felmutatni és egyszerűen a főhős érdeklődésének jövőbeli tárgyává válik. Brandon T. Jackson a film komédiásaként működő Grover szerepében rossz választásnak tűnik, hiszen játékának jellege csak tovább fokozza a karakterek hiteltelenségét és az általa előadott poénok többsége erőltettnek hat. Pierce Brosnan a szokásos karizmáját hozza a szerepében, ami azonban igen kurta ahhoz, hogy mély benyomást hagyhasson Kirónként, a történetből elmaradhatatlan bölcs tanító és védelmező kettős alakjában. Hasonló cipőben jár a Medúza epizódszerepében feltűnő Uma Thurman is, aki az egyszerűen körülhatárolható női gonosz figurájához csak egy leheletnyivel több mágikusságot és misztikumot ad hozzá. Sean Bean érdekes, de jó választás Zeusz szerepére, akiben a lobbanékonyság és bölcsesség egyszerre van jelen, Kevin McKidd viszont kissé oda nem illőnek hat Poszeidónként, pedig Percy apjaként viszonylag jelentős szerepe lenne. Hádész és Perszephoné alakjának komikussá tétele ezzel a megvalósítással inkább kissé kínosan együgyűnek hat, mint viccesnek, így a brit komikus Steve Coogan és Rosario Dawson sem menthetik meg a karaktereiket.
Az alkotók a film látványvilágában megpróbálták ötvözni az ókori görög mitológiát napjaink globalizálódó kultúrájával, ám felemás eredménnyel. A görög szimbólumokra utaló kosztümök inkább olcsó jelmezeknek hatnak valódi harci felszerelés vagy kulturális indíttatásokból viselt ruhadarabok helyett. A két világ kettőssége végig élesen kitűnik, és az ókori és modern világ sosem fonódik össze egy egységes egésszé. Emiatt a film vizuális világa sokkal kevésbé válik érdekesé, mint amennyi potenciál rejtőzik az alapötletben. A viszonylag visszafogottan adagolt vizuális effektusok megfelelően segítik az egyszerű cselekmény kibontakozását, de a Digital Domain által megalkotott képsorok sem technikailag sem művészileg nem emelkednek sokkal az átlag fölé. A valódi díszletek legtöbbször nem tűnnek egy fantasy-kalandfilmhez illően kidolgozottnak, és a jelmezekhez hasonlóan megmaradnak az egyszerű, élettelen, művi hátterek szintjén.
de mivel magát a címszereplőt sem ismerjük meg igazán, csak a távolból figyeljük, így a zenei motívumok sem sokat adnak hozzá a film atmoszférájához és nem teszi jóval hangulatosabbá azt.
