Az argentin-spanyol kooprodukció az El secreto de sus ojos, avagy nemzetközi címén a The Secret In Their Eyes igazából az ismeretlenből robbant be a picit szélesebb köztudatba, amikor az Oscar-gálán maga mögé utasította a jóval esélyesebbnek tartott Das Weisse Bandot, vagy a francia Un Prophété-t. A miértjére is megadjuk a választ, ugyanis elkerekedett szemekkel néztük ezt a krimi-karakterdráma keveréket. Nem mellesleg Juan José Campanella filmjében megleltük talán minden idők legizgalmasabb és legjobb operatőri munkáját is.

Tel Aviv város Jaffa részének egyik igen vegyes kerülete Ajami, ahol ez az izraeli film játszódik. Vallásilag és fajilag is megosztott területről van szó, ahol az évszázados arab-zsidó ellentét sokszor véres eseményekben csúcsosodik ki. Az Oscar-jelöltek között a legjobb külföldi filmek jelölései között is megtalálhatjuk az Ajamit, melyben öt fejezetetben mesélik el nekünk a gyűlölettől és bosszútól vezérelt kerület mindennapjait, ahol törvényszerűen érvényesül már a szemet szemért elv. Okosan felépített történet és kilátástalan helyzetjelentés egyenesen Izrael szívéből.

Nos, nem igazán emlékszem olyan esetre, hogy egy perui filmet jelöljenek Oscarra, de idén ez történt Claudia Llosa filmjével, a La teta asustada (Fausta éneke) című drámával. Az egyszerűbb kecsuák babonáját a modern kori külvárosi limaival kiválóan ötvözi a film, és néhol még mosolyra is fakaszt, ám alapvetően európai szemmel nézve az alkotást egy egészen elképesztő és érthetetlen történetet kapunk tálcán magunk elé, ahol egyszerűen nem bírjuk feldolgozni, hogy a főhősnő ugyan miért ilyen tehetetlen, és miért ennyire passzív. Nos, a film nem is nyerte meg a legjobb külföldi filmnek járó díjat, de egy színfoltot jelentett részvételével a mezőnyben. Hajtás után azt is megtudhatjuk, hogy miért jó, ha a vaginában csíráztatjuk a burgonyát. 

Milyen lehet egy vadidegen emberrel közölni, hogy meghalt a gyermeke, férje, testvére? A következő iromány egy olyan filmet hivatott bemutatni, melyben erről (is) szó lesz. Miután végignéztük a The Messenger című filmet, elgondolkoztunk több dolgon is. Egyrészt miért csak Woody Harrelsont jelölték Oscarra az alakításáért, másrészt miért nem fér be a 10 legjobb film közé ez? Az Egy lányról című film helyett például... A The Messenger egy megindító, emellett lebilincselő film meggyötört lelkű katonákról, meggyötört lelkű hozzátartozókról, és az emberi kapcsolatok különbözőségéről.

Egy hét sincs hátra az idei, sorozatban a 82. Oscar-gála megkezdéséig, így ilyenkor, ahogy az megszokott, mindenki találgat, vajon kik lesznek a befutók. Sokak szerint idén nincs olyan erős a mezőny, mint tavaly volt, mások szerint pedig pont, hogy jóval erősebb. A várakozási időszak alatt megadjuk a lehetőséget arra, hogy mindenki kifejtse a véleményét a várt eseményig, melyet élőben fogunk „közvetíteni”. Tíz kategóriában lehet szavazni, az öt legjelentősebbről pedig azonnali statisztikát is láthattok, hogy miként áll a grafikon a voksok tekintetében. Isteníted, vagy éppen gyűlölöd az Avatart? Kattints bátran a kedvenceidre, szerinted esélyesekre, aztán meglátjuk, hogy kinek lett igaza. Eredményhirdetés az összes kategóriában az Oscar hajnalán. Máris szavazhatsz a továbbiakban.

Lee Daniels rendező nagy erejű filmet alkotott a Precious-szel, az 1996-ban megjelent Push című regény adaptációjával. A dráma, ami sokszor éppen hétköznapisága miatt megdöbbentő, egy olyan lányról szól, aki ki akar törni abból az ördögi körből, hogy segélytől segélyig éljen, és hiszi, hogy halmozottan hátrányos, reménytelennek tűnő helyzete ellenére is elérhet valamit az életben. Ha mást nem, csak az alapvető boldogságot és önbecsülést.

Az öt legjobb animációs film Oscar-jelöltjei között találhatunk egy olyan alkotást, amiről lássuk be, nem sokat tudtunk, hallottunk korábban, míg a lista nyilvánossá nem vált. Mondhatni, a Secret of Kells surranópályán osont be, pedig igenis megállja a helyét a többi induló között. A mára már szinte szokatlanná vált egyszerű rajzstílus bájossá, és lenyűgözővé teszi a kelta legendákon és mítoszokon alapuló mesét. Magyar népmesék ír köntösbe bújtatva.

A Coen-testvérek, Joel és Ethan a Burn After Reading után újabb filmmel rukkoltak ki, mely ezúttal a hatvanas évekbe kalauzol bennünket, egy zsidó családok lakta ingerszegény, szürke, és unalmas kommunába, ahol megismerhetjük Larry Gropnik egyetemi professzor életének egy válságos szakaszát. Szerencsére az A Serious Manről, mint filmről ugyanezen jelzők nem mondhatók el, hiszen nem csak, hogy egy nagyszerű korrajzot kaphatunk, hanem egy, a szánk szegletébe mosolyt is csaló hamisítatlan Coen-szatírát. Mazel Tov!

Clint Eastwood, miután tavaly visszavonult a színészettől, kijelentette, hogy csak és kizárólag rendezőként találkozhatunk a nevével a jövőben. Legújabb filmje az Invictus egy elgondolkodtató, és igen jónak induló alkotás lett, ám sajnos csak annak indult, ugyanis a film mondanivalója kifúlt félúton, és elbagatellizált sablonosság hangulata lengte be az utolsó háromnegyed órát. Nelson Mandela elnök és a tradicionális dél-afrikai sport, a rögbi párhuzama és bemutatása kicsit gyermekkorunk sportos családi matinéfilmjeit idézte.

Az én korosztályom gyermekkorának meghatározó élménye a Disney rajzfilmek (szigorúan csak a bűbájos Nils Holgersson után) voltak. Abban a korszakban nőttünk fel, amikor a kilencvenes években évről évre jelentek meg az újabbnál újabb rajzolt Walt Disney mesék. Az Oroszlánkirály sikere óta viszont képtelen volt a stúdió reprodukálni bármi megközelítő eredményt is, aztán meg jöttek a kétezres évek, és a számítógépes animációk érája. Ezzel egy időben a hagyományos kézzel rajzolt filmek szép lassan teljesen eltűntek. A Disney azonban a megannyi 3d-s animáció mellett azt a bátor húzást hozta meg, hogy megpróbálja megmutatni a gyerekeknek, hogy milyen is volt a régi klasszikus "egészestés" Disney-rajzfilm. A hercegnő és a béka a maga jó és rossz tulajdonságaival tökéletesen ellátta a rá bízott feladatot, és még azt is megtapasztalhattuk, hogy a Disney-nél is képesek haladni a korral.

Terry Gilliam neve mindenki számára ismerősen kell hangzania, aki hallott már a legendás Monty Python társaságról, avagy a Gyalog galoppról, a Brian életéről, vagy az Élet értelméről. Ő volt általában ezen bolydult agyszülemények szellemi atyja, azaz írója és rendezője. A nem túl termékeny művész újabb produkcióval készült el azonban, mely nem más, mint egy egészen vidám színeket felvonultató fantáziavilág bemutatása a párhuzamos szürke hétköznapi komorságban. A The Imaginarium of Doctor Parnassus, avagy Doktor Parnassus és a képzelet birodalma egy tragikus hír következményeképpen is előtérbe került, ezen film forgatása alatt hunyt el Heath Ledger, így ez az utolsó szerepe a poszthumusz Oscar-díjjal jutalmazott színésznek.

A sajátos stílusáról ismert Wes Anderson ezúttal Roald Dahl gyerekregényét, a Fantastic Mr. Foxot filmesítette meg, mégpedig olyan egyedi és kreatív módon, hogy a film egyszerre élvezhető szatirikus vígjátékként, lenyűgöző bábjátékként és akár egyféle tanulságos fabulaként is. Anderson egy vizuálisan érdekes és egyedi világot teremtett, amiben a állatfigurák is önmagunkat tükrözik vissza, ugyanakkor persze nem veszi túl komolyan magát.

Kezdjük a legelején egy őszinte önvallomással: nem igazán volt kedvem megtekinteni az Up in the Air című romantikus vígjátékot (a magyaroknak sikerült megint nagyot alkotnia az Egek ura címmel), mivel azt gondoltam, hogy úgyis csak a szokásos giccses maszlagot kapom az arcomba. Gyorsan tegyük hozzá, régen csalódtam filmben ennyire kellemesen. Megfelelő mennyiségű humor, filozófia, dráma is került bele, és a végén sem csöppenünk el a rózsaszín mázban, hanem abszolút a földön (levegőben) maradunk. George Clooney-ról pedig valami olyasmit lehetne írni ide, mint amit a jó borról szoktak.

Sherlock Holmes-ról, a legendás magánnyomozóról már mindenki hallott vélhetően, sőt talán segítőjéről, Watson doktorról is. Guy Ritchie rendező pedig enyhén újraértelmezte a történetet, a karaktereket és egy igazán humoros, szórakoztató filmet hozott össze belőle tele akcióval, nyomozással, misztikummal és néhol csipetnyi romantikával is. Az átformált már-már komikusnak mondható karakterekhez pedig két olyan színészt hozott, akik tudták is teljesíteni a rájuk szabott feladatot.

Miután Peter Jackson az elmúlt éveket eposzi léptékű filmek megalkotásával töltötte, most egy személyesebb drámának, Alice Sebold Komfortos mennyország (The Lovely Bones) című regényének megfilmesítését tűzte ki céljául. Az Oscar-díjas rendezőnek ugyan korábban voltak már kisebb, csendesebb filmjei, de az elmúlt években A Gyűrűk ura trilógia és a King Kong után, az epikus filmek mestereként vált igazán ismertté. Ha Jackson pont ebből a lassan kialakuló skatulyából szeretett volna kitörni ezzel a filmmel, akkor ez nem sikerült neki.