M. Night Shyamalan, többek között a Hatodik érzék, a Sebezhetetlen, és a Jelek rendezője az utóbbi időben nem vívott ki nagyobb pénzügyi és főleg nem kritikai sikert eredeti ötleteire épülő filmjeivel, így elérkezettnek látta az időt arra, hogy olyan forrásanyagból dolgozzon, amelynek alapgondolata nem közvetlenül a saját fejéből pattant ki. Az utolsó léghajlító (The Last Airbender) az amerikai Nickelodeon rajzfilm csatornán 2005 és 2008 között futott közönségsikernek örvendő sorozat adaptációja. A film, ami egy tervezett trilógia első darabja lenne, a sorozat első évadát, vagyis az "Első kötetet" viszi mozi vászonra, azonban olyan monoton, érzelemmentes és vázlatos módon, amitől az alkotás a kicsik és nagyok számára egyaránt nehezen élvezhető.

A történet egy fantáziavilágban játszódik, ahol négy olyan nép él kezdetben harmóniában, akiknek tagjai közül olyanok kerülnek ki, akik képesek irányítani a négy természeti elem, vagyis a víz, levegő, föld vagy tűz valamelyikét. A békét és egyensúlyt egyetlen személy, az Avatar tartja fenn, aki egyedüliként képes az összes elem irányításának elsajátítására, és csak ő kérhet útmutatást a szellemvilágtól. Az aktuális Avatarnak azonban száz éve nyoma veszett, és ezt kihasználva a tűz népe háborút indított, leigázva a világ nagy részét. A déli víz törzsének két tagja, Katara és Sokka azonban rátalál a hajdanán a jég fogságába került fiatal Aangra, akiről kiderül, hogy ő az Avatar elfeledett reinkarnációja, azonban még nem áll készen arra, hogy felvállalja ezt a felelősséget és megpróbálja visszaállítani a békét.

Shyamalan maga adaptálta a rajzfilmsorozatot forgatókönyvé és elképzelhető, hogy itt vétette az első nagy hibát. Habár egyszer már kipróbálhatta magát egy gyerekfilm írójaként, az 1999-es Stuart Little-ben, egyértelműnek tűnik, hogy alapvetően idegen számára ez a műfaj, és nem mérhette fel megfelelően, hogy hogyan kell megközelítenie egy ehhez hasonló fantáziavilágot. Ezt a problémát csak fokozza, hogy érezhetően megpróbálta leegyszerűsíteni, az amúgy sem ismeretlen elemekkel operáló, nem túl bonyolult történetet, talán abból a célból, hogy az a lehető legérthetőbbé váljon, azonban ez egyértelműen balul sült el. A szereplők közötti párbeszédek is a végletekig leegyszerűsödnek, néha szájbarágósan ismétlődőnek, rosszabb esetekben pedig megkerülhetetlenül műnek, butának és esetleg nevetségesnek hatnak. Ez alapvetően rányomja a bélyegét a karakterfejlődés lehetőségeire, pedig Aang és a becsületét visszaszerezni próbáló tűz népi herceg Zuko eredeti történetével sokat lehetett volna kezdeni. Shyamalan a narráció eszközével próbálja összesűríteni a cselekményt, de ami máshol máshogyan jól működik, az itt talán a túlzott és inkonzisztens alkalmazása miatt egyáltalán nem jó és így a nézők nem is tudnának belemerülni a történetbe. Ettől a film egy képeskönyv érzetét kelti, ahol egy-egy átvezetőszöveg után pár perces jelenetek követik egymást. Ez egy megfelelő formában akár a filmet meghatározó, egyedi stíluselem is lehetne, de itt csak a cselekmény végső széthullását segíti elő.

A rosszul megírt forgatókönyv miatt a nagyrészt kevés tapasztalattal rendelkező, fiatal színészekből álló szereplőgárda sem teljesít jól, általában még egy ponyva-fantasy által megkövetelt szinten sem. Nehéz eldönteni, hogy ez valóban a hiányos képességeknek tudható be, vagy Shyamalan feledkezett meg a részletekig menő rendezésről, esetleg szándékosan improvizatív jellegűnek szánta a jeleneteket. A film címszereplője, az Aangot játszó Noah Ringer nehéz helyzetben volt, hiszen korábban nem volt színészi tapasztalata, főleg a küzdősportokban elért eredményei alapján választották ki a szerepre. Ehhez és a forrásanyaghoz képest nem nyújt olyan rossz alakítást, és az is lehet, hogy egy jobb forgatókönyvvel valóban el tudta volna vinni a hátán a filmet. Dev Patel, aki fiatal kora ellenére is elismert színész, jórészt a Gettómilliomosban nyújtott alakítása miatt, szintén megteszi, ami tőle telik, ám talán az ő esetében érezhető leginkább a pontos rendezői útmutatás hiánya, hiszen Zuko herceg karakteréből még így is többet hozhatott volna ki. A déli víz törzsébe tartozó testvérpárt, Katarát és Sokkát, Nicola Peltz és Jackson Rathbone játsszák, nem túl hitelesen. Peltz Katarájában, részben ismét csak a forgatókönyv miatt, nyoma sincs a rajzfilmben megismert, fiatal kora ellenére is méltóságteljes, bölcs és bátor lánynak, aki Aang mentoraként és barátjaként szolgálna. Jackson Rathbone Sokkája pedig, mivel a rajzfilmes humortól szinte teljesen megfosztották, szinte gépiesnek, üresnek tűnik és ami a legrosszabb, hogy így feleslegesnek is hat. A humor hiánya alapvetően jó döntés lett volna, ha Shyamalan valójában képes lett volna egy komolyabb, komor világ megalkotására, de a végeredményen valószínűleg csak segített volna, kiszínesíteni a szereplők érzelmeit.

A film látványvilága alapvetően jól megtervezett, és viszonylag hűen követi a rajzfilmsorozatban megalkotott univerzumot, ám ez önmagában nem sokat ér, mivel Shyamalan nem igazán figyel a részletekre. A díszletek sokszor keltik a díszlet érzetét a film világa helyett, mivel a hosszú snittekben sokszor csak lézengenek a szereplők, így például a katonáknak öltözött statiszták gyakran inkább karikaturiszitkus érzetet keltenek, ahelyett, hogy a történet szintjén hiteles alakok lennének. Az nagy tapasztalattal rendelkező vizuális effektus műhely, az ILM munkája ugyanakkor sokat segít a világ megteremtésében, és az elszórt akciójelenetek néha impozánsak, de mivel a történet nem tudja magával ragadni a nézőt, így már a látványelemeknek is kevesebb az esélyük erre.

A film zenéjét ezúttal is a nyolc Oscar-díjra jelölt James Newton Howard szerezte, aki a kezdetektől fogva együtt dolgozik a rendezővel, és talán legjobb munkái eddig sorra ezekből a kooperációkból születtek, függetlenül a filmekről alkotott véleménytől. Howard számára nem ismeretlen terület a fiatalabbaknak szánt fantasy világ zenei aláfestésének megteremtése, és talán a zeneszerző az egyetlen, aki ezúttal sem okoz csalódást. Howard zenéje önmagában olyan érzelmeket sugall, amik valójában nem is igazán jelennek meg a filmben, és bár ez bizonyos jeleneteket jóval harmonikusabbá és hatásosabbá tesz, természetesen nem tudja a hátán hordozni az egész filmet.

Az utolsó léghajlító ebben a formájában sajnos egyértelműen egy sikertelen próbálkozás Shyamalan részéről, hogy kipróbálja magát egy nagy költségvetésű, egész univerzumot magába foglaló fantasy megalkotásában. Csak találgatni lehet pontosan min múlott, hiszen az alapanyagra megfelelő odafigyeléssel valóban fel lehetett volna építeni egy élvezhető, tanulságos filmet. Lehet, hogy csak arról van szó, hogy Shyamalan egyszerűen nem kompatibilis ezzel a műfajjal, de ebben az esetben egyre sürgősebbé válik számára, hogy visszatérjen a gyökereihez és Zuko herceg analógiájára, egy másik alkotással szerezze vissza becsületét a kritikusok és a közvélemény szemében.
 

Történet	30	48	4,3 8%
Alakítások	30
Rendezés	45
Látvány & hang	70
Zene	80
Összhatás	38