Sherlock Holmes-ról, a legendás magánnyomozóról már mindenki hallott vélhetően, sőt talán segítőjéről, Watson doktorról is. Guy Ritchie rendező pedig enyhén újraértelmezte a történetet, a karaktereket és egy igazán humoros, szórakoztató filmet hozott össze belőle tele akcióval, nyomozással, misztikummal és néhol csipetnyi romantikával is. Az átformált már-már komikusnak mondható karakterekhez pedig két olyan színészt hozott, akik tudták is teljesíteni a rájuk szabott feladatot.

A történet szerint a zseniális géniusz, legendás magándetektív Holmes utolsó kalandja Lord Blackwood leleplezése és lecsukatása volt. A fekete mágiáért és többszöri gyilkosságért elítélt Blackwood kivégzése után a társadalomundorral felvértezett és erős iszákossági hajlammal is kűzdő Holmes hetekre szobájába zárkózik, és jobbára tudományos kutatásokat végez. Egy napon azonban ismét segítségül hívja a Scotland Yard, ugyanis Blackwood feltámadt sírjából, és segítenie kell ismét elkapni a gazfickót, mielőtt pánik törne ki London befolyásolható népe között. Holmes és Watson pedig a rejtély nyomába erednek, miközben a detektív régi, titokzatos szerelme, Irene Adler is felbukkan.

Watson megmaradt kimértebb, és kevésbé lobbanékony és bohém figurának, Holmes nyughatatlanságát kompenzálva, aki mellékkeresetként underground verekedésekkel keresi kenyerét. Watson épp költözne el Holmes-tól jegyesével, ám Holmes valahogyan minden követ megmozgat, hogy Watson ne hagyja őt egyedül. A bemutatója óta rengeteg mendemondát lehetett olvasni film kapcsán, főleg a két főszereplő, Holmes és Watson kapcsolatáról a látens homoszexualitás terén. Többen azt mondták, hogy ha most forgatnák a Túl a barátságon című homoerotikus cowboy filmet, akkor bizonyára ők szerepelnének benne. Nos a karakterek valóban rendhagyónak számítanak, de ezen vélemények azért az erős túlzás kategóriába esnek, bár tény, hogy Guy Ritchie-től ez sem lett volna egy megdöbbentően váratlan húzás. Ami fix, bele lehet erőszakolni ezt a verziót is a filmbe, ugyanis egyértelmű utalás egyáltalán nincs erre vonatkozólag.

Guy Ritchie a legendás Blöff rendezőjének kéznyoma azért erősen virít a művön, főleg a szarkasztikus humor érhető tetten végig az alkotás során. Noha a történet néha kissé kaotikusra sikerült, azért a végére minden kibogozódik szépen. Szép megoldás volt egy-egy jelenet újramagyarázása amolyan flashback stílusban is. A két főszereplő, a Holmes-t alakító Robert Downey Jr. (az alakításért Golden Globe-ra jelölték) és a Watsont megformáló Jude Law is rendkívül jó munkát végeztek, helyenként ügyesen kiegészítve egymást. A gonosz és kuszafogú Lord BLackwoodot Mark Strong játsza, ám neki semmi különösebb nehéz alkotnivalója nem volt, mint ahogyan az Irene-t életre keltő Rachel McAdamsnek sem.

A látvány terén panaszra semmi ok, egy igazán szép és ügyesen felvett robbantásos lassított jelenet is szinesíti a filmet, de a számítógépes 19. századi londoni látkép is impozánsra sikerült az épülő Tower Bridge-dzsel. Amin erősen hezitáltunk, az a zene. Hans Zimmertől szokatlanul "kaotikus", már már néha zavaróan zajos alkotást kaptunk, bár a zene így minden kétséget kizáróan egyedinek tekinthető. Ilyen jellegű virtuozitással és hangszereléssel a 3:10 to Yuma jutott eszembe elsőre, de az is rendszerezettebb volt.

Persze visszatérő témák ugyanúgy vannak, miközben a vonósokkal játszik Zimmer és ez így ad valamilyen támpontot az eltévelyedett füleknek. Ami mindenképpen a pozitív irányba dönti a muzsika kapcsán a pontszámot, az a filmben kétszer is hallható (box mérkőzés és végefőcím) tradicionális népdal-alapokra épülő 19. századi szerzemény, a Rocky road to Dublin, melyet a legendás ír The Dubliners előadásában hallhatunk.

A Sherlock Holmes mindenképpen egy ügyes próbálkozás volt Ritchie-től. Néha ugyan dadogott a gépezet, de valahogy mindig helyre állt a rend, és egy izgalmas, pergős, kalandos, újszerű Sherlock Holmes-t kaptunk egy nagyszerű Downey Jr-ral.

Történet	70	77	7,7 69%
Alakítások	80
Rendezés	75
Látvány & hang	85
Zene	78
Összhatás	75