Sajnálatos módon csak most jutottam el odaáig, hogy megnézzem végre a régóra kiszemelt The Fall (Zuhanás) című fantázia-drámát. Sok jót hallottam róla, meg persze rosszat is, hiszen mindig vannak prók és kontrák. Ez így természetes, így van helyén a világ rendje. Nos Tarsem Singh indiai rendező 2006-os, ám többnyire 2008-ban bemutatott filmje egy kétórás vizuális katarzis, vegyítve egy kis érzelmi elégiával. Valóság és fantáziavilág, élet és fikció keveredik ebben a káprázatos műalkotásban, melynek a producerei Davind Fincher és Spike Jonze voltak...

Roy (Lee Pace) egy kaszkadőr, méghozzá a filmgyártás hajnalán, az 1900-as évek elején. Egy veszélyes mutatvány közben megsérül, és kórházba kerül, ahol nem sok jóval kecsegtetik a jövőbeni talpraállást illetően. Itt összebarátkozik Alexandriával (Catinca Untaru) és közösen lovallják bele magukat egy hőskölteménybe, egy fantáziavilágba, ahol ők és a kórházban körülöttük lévő személyek a főszereplők. Roynak azonban hátsó szándékai vannak a kislánnyal, rá akarja venni, hogy morfiumot lopjon neki a nővérszobából, mert nem akar féléletet élni...

A párhuzamos történetvezetés egészen lenyűgöző, hiszen a fantáziavilágban a dolgok alakulása folyamatosan függ a valós jelentől, ahogyan Roy hangulata változik. A környezetben lévő szereplők átültetése a fantáziavilágba már az Óz, a csodák csodájában is működött, és itt is közelebb hozza a karaktereket a nézőhöz ez a megoldás. A film előrehaladtával egyre borúsabb lesz a történet, így a mese is kezd drámává hasonlítani. A lelkileg és testileg is meggyötört Roy harca ez az ötéves, vidám, gyermekien ártatlan Alexandriával.

Lee Pace alakította Roy-t, akit a Pushing Daisies (Halottnak a csók) című sorozatban láthattunk korábban. Játéka meggyőző, érett, és hihető mind Royként, mind pedig Fekete Maszkos Banditaként. Catinca Untaru története egészen különleges. Ő egy Bukarestben született román kislány, és négy éves kora óta tanul angolul. Több száz gyermek közül választották ki, és vélhetően jól döntöttek, hiszen nagyszerűen alakítja a picit dadogó, angolt törő kislányt. A többi szereplővel sem volt gond, mindenki jól teljesített. Kiemelnedő, hogy a film egyik titka talán az, hogy nem voltak nagy nevek egyáltalán, így kevés néző ismerhette a többnyire ismeretlen színészeket, és ezáltal könnyebben is tudtak azonosulni a karkaterekkel, vagy a történettel.

Térjünk rá a film legerősebb pontjára, a képi világra. Míg a kórházban játszódó részek barnás és szürkés árnyalatokat kaptak többnyire, a fantáziavilág úszik a pompában, egész komoly színkarnevál tárul a szemünk elé. A színek mellett számos tájat is láthatunk, és ez a  gyakori váltakozás is dinamikussá teszi a filmet a néző számára. A filmet a világ minden részén forgatták, Indiától kezdve a Fiji-szigeteken át Prágáin keresztül Kínáig, vagy Bolíviáig. A képi megjelenítés Colin Wilkinson nevéhez fűződik. A zene végig kellemesen kísérte a filmet, hangulatilag szintén váltakozva, és keverve a mesevilágot a kórházival.

Összességében ajánlott mindenki számára a film, akinek az esztétikai ingerküszöbe magasabb a nullánál, és szeretne egy olyan két órát eltölteni, ahol falhatja a Salvador Dalí festményeiként ható látványt magába különösebb effektek nélkül.

Történet	75	88	8,0 60%
Alakítások	90
Rendezés	95
Látvány & hang	95
Zene	80
Összhatás	90