A dél-afrikai, pályáját éppen csak elkezdő rendező, Neill Blomkamp talán maga sem gondolta 2005-ben, hogy Alive in Joburg című rövidfilmje alapján egyszer egész estés filmet álmodhat a nagy vászonra. Szerencséjére, útjaik keresztezték egymást A Gyűrűk ura trilógia és a King Kong Oscar-díjas rendezőjével, Peter Jacksonnal, aki látott az ötletében annyi fantáziát, hogy producerként felügyelve megteremtse egy független finanszírozású, kisebb volumenű film lehetőségét. A District 9-ban nem hódítók, hanem kiszolgáltatott idegenek érkeznek a Földre. Egy ismerős témakör újszerű formában, párhuzamot vonva az emberiség saját faji és etnikai feszültségeivel, történelmével, ami kérdéseket vet fel saját emberségünkkel kapcsolatban is.

Az idegen űrhajó 28 évvel ezelőtt érkezett meg különös módon pont a dél-afrikai Johannesburg városa fölé. Nem tudni honnan, nem tudni miért és főleg, hogy meddig marad vendégünk az általa érkezett milliónyi idegen lény. Mivel a földönkívüliek láthatóan nem tudtak gondoskodni magukról ezért Johannesburg egy elkerített területén helyezték el őket, ez vált a 9-es körzetté. Ezt a területet a Multi-National United nevű megacég felügyeli, ami sokak szerint sárba tiporja a lények alapvető jogait, és egyetlen céljuk, hogy bármi áron megszerezzék az idegen fegyverek technológiáit. A közvélemény rossz szemmel néz az új szomszédokra és fél a jövevényektől, ezért a terv szerint az egész kolóniát egy új helyre költöztetik, egy szögesdróttal körbevett táborba, távolabb a lakott településektől. Ekkor pattan ki a régóta felgyülemlett feszültség.

A történetvezetés meglehetősen szokatlan, hiszen áldokumentumfilm jellegű jelenetek keverednek a filmeknél megszokott dramaturgiai elemekkel. A bevezetés tulajdonképpen interjúrészletek összessége, amik így lehetővé teszik, hogy viszonylag gyorsan, hatékonyan és mégis érthető módon vázolják fel az alapszituációt. Később pedig, amikor már jobban megismertük a főszereplőt és a körülötte lévő világot, a hagyományos, bensőségesebb narratíva válik hangsúlyosabbá. Ez a kettősség remekül működik, sokat emel a történet hihetőségén, és akkor sem marad el a hatás amikor közelebb kell hogy érezzük magunkat a szereplőkhöz. A hangsúly inkább magára a két faj közti feszültségre esik, nem látunk bele olyan mélyen az idegenek kultúrájába és társadalmába, de ugyanakkor éppen ez az egyensúly kölcsönöz feszes tempót a film cselekményének.

A színészgárdában nem meglepő módon egyetlen ismerősen csengő nevet sem találunk. A szokatlan nevű főszereplőt, Wikus Van de Merwe-t alakító dél-afrikai Sharlto Copley a rendező régi ismerőse, és már az eredeti kisfilmben is feltűnt, de tulajdonképpen kezdő színésznek tekinthető. Bátor döntés volt tehát az egész filmet rá építeni. Copley azonban kifejezetten meggyőzően alakítja az átlagembert, az irodai dolgozót, aki terepmunkára kényszerül és szembesülnie kell az érem másik oldalával is. Az események sodrában pedig az eddigi élete elkezd széthullani és ő maga is megtapasztalja, hogy milyen üldözöttnek és kiszolgáltatottnak lenni. A történetben csaknem olyan fontos szerepet kap két idegen, a hatóságok által a Christopher Johnson névvel illetett apa és annak fiatal fia. Christopher, aki húsz éve azon dolgozik, hogy újra működésre bírja az anyahajó egy modulját, látszólag elsődlegesen inkább saját fia túlélése jár a fejében mintsem az összes Földön ragadt társának megmentése. Ezt tekinthetnénk akár önzőségnek is, de itt éppen egy jellemző és természetes emberi magatartás jelenik meg, ami rávilágít, hogy nem is vagyunk annyira különbözőek. Ugyanakkor Blomkamp nem próbálja azt elhitetni a nézőkkel, hogy ezek a lények csak szerető és felelősségteljes szülők lehetnek. A "rákok" a legtöbb esetben éppen ugyanannyira, vagy még inkább állatiasan viselkednek, mint egy-egy ember aki hasonlóan kiszolgáltatott helyzetbe kerül, és összezavarodik.

A nagyobb hollywoodi filmek költségvetésének ötödéből készült film vizuális világa nagyon meggyőző, Blomkamp vizuális effektusokkal szerzett korábbi tapasztalatai pedig minden jelenetben megmutatkoznak. A földönkívüli lények mind megjelenésükben, mind mozgásukban valódinak hatnak és abszolút nem lógnak ki. A közeliekben is megállják a helyüket, ha szokatlan arcjátékukra helyeződik a hangsúly. A környezet, az emberek és az idegenek közötti interakció különösen jól sikerült, és ezt a legtöbb jelenet dinamikus, dokumentarista stílusa is fokozza. A mechanikus elemek és járművek ugyanakkor bizonyos snittekben furcsán hatnak, és  előfordul egy-egy jobban kilógó elem. A biztonsági és TV-kamerákat imitáló képsorok is elrejtenek néhány részletet és esetleges hiányosságot. A film által megteremtett világ és megjelenés ezek ellenére is végig konzisztens, hihető és magával ragadó marad, ami ilyen szűkös erőforrásokat tekintve kiemelkedő teljesítmény a film stábjától.

A hangok hasonlóan kiválóak, beleértve a földönkívüliek nyelvét is, ami az emberi hangtól merőben eltérő, mégsem annyira zajszerű, hogy ne hasson beszédnek. A fegyverek és különböző járművek hangjai a funkciójuknak megfelelően segítik a látottak realisztikusságának fokozását. Clinton Shorter zeneszerző már az Alive in Joburg idején is együtt dolgozott a rendezővel. Zenéjében számos afrikai motívum, dobok és kórus hangzik fel, emellett pedig klasszikus vonósokkal és a modern hangzás eléréséhez szintetizátorral is operál. Jól kihangsúlyozza a feszültséget, és a szereplők megpróbáltatásainak pillanataiban kiemeli a drámát, hangsúlyozva hogy mi forog kockán.

A District 9 egy olyan film lett, ami sci-fiként, akciófilmként, vagy szociodrámaként önmagában is megállná a helyét, de ezeket összegyúrva egy különleges élménnyé kovácsolódik össze. Jól példázza azt, hogy egy eredeti és megkapó ötlet, a megvalósításba fektetett kemény munka után meghozza a gyümölcsét. A film éppen annyira mély, amennyire a néző belemélyed. A kérdések pedig, amiket felvet, egyértelműek. A rájuk adható válaszokat azonban már a valóságban kell keresnünk.

Történet	82	84	8,5 90%
Alakítások	80
Rendezés	80
Látvány & hang	92
Zene	80
Összhatás	88