David Fincher nonkonformitásáról híres vagy éppen hirhedt rendező, aki filmjeiben képes egyszerre szürreális és húsbavágóan realisztikus hangulatot teremteni. Két legismertebb filmjét, a Hetediket és a Harcosok klubját a mai napig a popkultúra legnépszerűbb filmjei között tartják számon. Két éve a Zodiákussal mutatta meg, hogy életrajzi, dokumentarista jellegű műfajban is megállja a helyét.

A Benjamin Button különös élete mégsem rendeltetésszerűen Fincher "gyermeke". F. Scott Fitzgerald novellájának története már a '90-es évek eleje óta megfilmesítésre várt, és az évek során a feladathoz több lehetséges rendező és színész neve is felmerült, amíg végül Fincher és Brad Pitt harmadik közös vállalkozása lett.

A történet szerint az I. világháború végén New Orleansben megszületik Benjamin Button, a csecsemő, aki úgy néz ki, mintha 80 éves lenne. Apja ezt képtelen elviselni, ezért egy idősek otthonának portája előtt hagyja, ahol az ápolónő Queenie talál rá és befogadja. Még ők sem sejtik ekkor, hogy Benjamin valójában visszafelé öregszik, vagyis minden nappal fiatalabb lesz. Benjamin egy napon megismerkedik az egyik bentlakó unokájával, Daisy-vel (Cate Blanchett). Innentől menthetetlenül összefonódik kettejük élete.

A forgatókönyvet Eric Roth írta, akit korábban a Forrest Gumpért Oscar-díjjal jutalmaztak. A két film közti hasonlóságokat és párhuzamot nehéz nem észrevenni, még akkor sem ha a néző nincs tisztában azzal, hogy a filmek írója közös. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a Benjamin Button' története és hangulata ne lenne eredeti és egyedi. A film szépen vezet minket végig Benjamin különös életútján, ami Daisy-ével lépten-nyomon összefonódik. Benjamin életében azonban valójában kevés rendkívüli van, azon a tényen túl, hogy külsőségeiben visszafelé éli azt, ami persze bizarr és sokszor mulatságos helyzeteket teremt. De a film fókusza érezhetően nem ez, hanem az öregedés életre gyakorolt hatása, valamint az elkerülhetetlenül a földi sors végét jelentő halál. Ebben Benjamin különcsége lényegében csak egy eszköz, egy metafóra. Még általánosabban szemlélve, tulajdonképpen magát az idő és ember viszonyát láthatjuk egy filozofikus, ám mégis egyszerű és emberközeli drámában.

Brad Pitt nagyszerű alakítást nyújt Benjamin szerepében, ami sok szempontból eltér egy "hagyományos" szereptől. A színész számos jelenetben bonyolult sminkkel, vagy digitálisan, mozgásrögzítés felhasználásával "csak" arcmimikájával szerepel. Kifejezetten jól választja el a gyermeki viselkedést, a világra való rácsodálkozást és a fiatal, ám mégis időskori bölcsességet sugárzó megjelenést.

A Daisy-t alakító Cate Blanchettnek valamivel könnyebb dolga volt, igaz ő is életének több fázisában jelenik meg a film folyamán. Szerepe azért is kulcsfontosságú, mert időskori visszaemlékezésével ő adja a történet keretét. Ő az aki legközelebb áll Benjaminhoz még úgyis, ha sokszor évekig nem találkoznak egymással. Blanchett jól jeleníti meg a tépelődést, amit amiatt érez, hogy bár Benjamin élete szerelme, a körülmények miatt mégsem élhetik együtt az életüket, úgy ahogy szeretnék.

David Finchernek sikerült kerek egésszé kovácsolnia a filmet, valahogy azonban mégsem érezni rajta a keze nyomát olyan módon, mint korábbi filmjeinél. Ez talán azzal magyarázható, hogy most kicsit kizökkent az eddig hozzá közel álló műfajokból, de így egyébként vitathatatlanul egyedi stílusa ezúttal nem igazán érezhető. Ennek ellenére remekül kezelte színészeit, a történethez illő képi világot, a részben áttörő technikai megvalósítás újdonságait, és Alexandre Desplat hol játékos, hol szürreális jellegű zenéjét. A filmet 13 Oscar-díjra jelölték, köztük a legjobb film, legjobb rendezés, és legjobb férfi főszereplő kategóriákkal.

Történet	85	88	8,4 71%
Alakítások	90
Rendezés	85
Látvány & hang	90
Zene	90
Összhatás	90