Sikerült megtekintetünk a Cannes-i Filmfesztivál győztesét, a filmet mely elvitte az Arany Pálmát, és nagyon jó eséllyel indulhat az Oscar-gálán is a legjobb külföldi film kategóriában. Michael Haneke német rendező filmje, a Das Weisse Band, azaz A fehér szalag egy eléggé provokatív, és alternatív produkció nevelésről, megalázásról, bosszúról és nagybirtoki rendszerről a huszadik század elején játszódó Németországból. A fekete-fehér alkotás csendesen folydogáló medrében ott lappang a feszültség a film minden egyes képkockájában.

Év elején, a tavalyihoz hasonlóan, újra nekilátunk átnyálazni az Oscar-esélyes filmeket, hogy mire eljő a gála hajnala, tisztán láthassuk az esélyeket. Ezt a sort az Egy lányról magyar címet megnyerő An Education-nel nyitjuk, melyben egy igen jellemzően konzervatív családban nevelkedő 16 éves leány életét követhetjük nyomon, amint elcsábítja egy nála majd' kétszer idősebb férfi. Sajnos a film nézése közben arra jutottunk, hogy ez a mű legfeljebb csak a színészi téren domboríthat a történet sablonossága miatt. A tovább után le is írjuk, hogy miért és mindezt igyekszünk anélkül tenni, hogy bármilyen dolgot lelőnénk a filmmel kapcsolatosan.

Hatalmas elismerésnek örvend külföldön a The Blind Side című alkotás, mely az USA-ban az év legnézettebb sportfilmje lett. Kicsi a valószínűsége annak, hogy kis hazánkban is be fog futni a dráma, ugyanis középpontjában az Európában kevéssé ismert amerikai foci és a játék szenvedélyes űzői állnak. Kemény, brutális sportágról beszélünk, melyben nincs helye bajtársiasságnak. Mint mindannyian tudjuk, a kivétel erősíti a szabályt, így ebben a közel két órás történetben megismerhetjük egy melák pacák, Big Mike korántsem tündérmesébe illő kalandjait. A film igaz történeten alapszik.

Az Oscar-díjas rendező, James Cameron régóta dédelgette terveit, a sci-fi és fantasy elemekből építkező Avatar megvalósításáról. Eltökélt szándéka volt, hogy olyasmit tár a nézők elé, amit még sohasem láthattak, és hogy új irányt mutat a háromdimenziós megjelenítés, és a meggyőző színészi alakításokkal felvértezett digitális szereplők terén. Néhány évnyi kemény munka után elkészült a film, ami beváltotta a hozzá fűzött reményeket.

A Pixar animációs stúdió méltán az egyik legismertebb és legelismertebb ilyen alkotó műhely, hiszen látszólag nem tudnak mellényúlni, sőt az általuk éltere keltett történetekben a néző mindig talál egy-egy megszívlelendő üzenetet, emlékezetes és szinte élő szereplőket. A Fel!, azaz Up sem lóg ki a sorból, sőt talán ez a Pixar egyik legemberközelibb története, ami szó szerint mindenkinek szól, az óvodásoktól egészen a dédszülőkig. Az utolsó nagy kalandjára készülő öreg úrról, akit ennyi idő után egy fiatal gyerek döbbent rá, hogy mi is számít az életben.

A dél-afrikai, pályáját éppen csak elkezdő rendező, Neill Blomkamp talán maga sem gondolta 2005-ben, hogy Alive in Joburg című rövidfilmje alapján egyszer egész estés filmet álmodhat a nagy vászonra. Szerencséjére, útjaik keresztezték egymást A Gyűrűk ura trilógia és a King Kong Oscar-díjas rendezőjével, Peter Jacksonnal, aki látott az ötletében annyi fantáziát, hogy producerként felügyelve megteremtse egy független finanszírozású, kisebb volumenű film lehetőségét. A District 9-ban nem hódítók, hanem kiszolgáltatott idegenek érkeznek a Földre. Egy ismerős témakör újszerű formában, párhuzamot vonva az emberiség saját faji és etnikai feszültségeivel, történelmével, ami kérdéseket vet fel saját emberségünkkel kapcsolatban is.

So, elérkezett az év egyik legjobban várt filmjének bemutatója, Quentin Tarantino Basterd-jei ugyanis berambóztak a mozikba, és halomra ölték a wienersnitzelt ujjukról szopogató nácikat a megszállt Franciaországban. Mi nem voltunk restek, és a tűzijáték okozta füsttől fuldokolva briganty-kat megszégyenítő bátorsággal vetettük be magunkat a a filmvászon elé, hogy aztán Brad Pitt zseniális kiejtésein fulladjunk meg. Füsttől és nevetéstől kisírt szemű, ám jó kedélyű és nem túl szigorú kritika a továbbiakban a Ponyvaregény, az  és a Kill Bill sorozat rendezőjének, valamint az Alkonyattól pirkadatig forgatókönyvírójának  Inglourious Basterds című új alkotásáról.

Háború. Véres és kegyetlen. Számos film dolgozta már fel ezt a megrendítő témát (Ellenség a kapuknál, Ryan-közlegény megmentése), azonban a modernkori harcok különleges hadosztályának, a bombaszakértőknek "hétköznapjaiba" eddig még nem nyerhettünk betekintést. A The Hurt Locker egyike napjaink legmegrázóbb és legizgalmasabb háborús filmjeinek.

J.J. Abrams terve, hogy újjáélessze, a sajnos minden szempontból kihunyófélben lévő Star Trek mondakört, mindenkit meglepett, még a Paramount stúdiót is. A sorozat szellemiségéhez híven azonban, és persze az esetleges siker reményében, belevágtak és egy kockázatos lépéssel rögtön egy nagyobb költégvetésű filmet készítettek. Nyilvánvalóan tudták, hogy talán ez az utolsó esélyük. A vérfrissítés nagyon jót tett a filmnek, igaz Abrams szándékaihoz híven bizonyos szinten valóban más, mint a korábbi Star Trekek.

Én lennék a nem rajongó. Azért valamennyi lövésem van a témáról, például a Voyagert még nézegettem is úgy ahogy, bár az sem kötött le igazán. Ezért is fordulhat elő, hogy számomra egy Chakotay ismertebb, mint egy Sulu. Valahogy sosem vonzott a hatvanas évekbeli Űrszekerek névvel megcsúfolt sorozat. Lehet, hogy azért, mert ilyen címmel futott. Mindenesetre a tegnap éjféli vetítésen már erősen meresztgettem a csillagflottás népekre a szemem. Előljáróban csak annyit mondok amúgy, hogy tetszett ez az új Star Trek, annak ellenére, hogy nem igazán van összehasonlítási alapom a régi karakterekkel. Részletesebb kritika a tovább után.