So, elérkezett az év egyik legjobban várt filmjének bemutatója, Quentin Tarantino Basterd-jei ugyanis berambóztak a mozikba, és halomra ölték a wienersnitzelt ujjukról szopogató nácikat a megszállt Franciaországban. Mi nem voltunk restek, és a tűzijáték okozta füsttől fuldokolva briganty-kat megszégyenítő bátorsággal vetettük be magunkat a a filmvászon elé, hogy aztán Brad Pitt zseniális kiejtésein fulladjunk meg. Füsttől és nevetéstől kisírt szemű, ám jó kedélyű és nem túl szigorú kritika a továbbiakban a Ponyvaregény, az  és a Kill Bill sorozat rendezőjének, valamint az Alkonyattól pirkadatig forgatókönyvírójának  Inglourious Basterds című új alkotásáról.

Az alaptörténet valószínűleg sokak számára ismert, azoknak legalábbis egészen bizonyosan, akik legalább egy előzetest, vagy korábbi írást láttak nálunk, vagy akár más filmes oldalon. A Német Birodalom által megszállt és sokkban tartott Franciaországba egy zsidó-amerikaiakból álló különleges különítményt dobnak le, akiknek egyetlen feladata, hogy minél több nácit öljenek halomra. Ezen alakulat hamar hírhedtté válik a német katonák és vezetőség széles körében, köszönhetően olyan legendás alakjaiknak, mint az "Apacs főnök" Aldo Raine hadnagy (Brad Pitt) vagy a "Medve zsidó" Donny Donowitz őrmester (Eli Roth). Egy szép napon hatalmas lehetőség adódik előttük: elintézhetik egy az egyben a teljes náci vezérkart egy párizsi moziban, akik egy német propagandafilm díszbemutatójára gyűlnek össze, amit mondani sem kell, a legnagyobb achtungscheisse lenne...

A több szálon futó történet Tarantino-tól megszokottan fejezetekre van tagolva, melynek az elején van nyilván nagyobb jelentősége, hiszen egy-egy részből más és más karaktereket, csoportokat, történetelemeket ismerhetünk meg. A Basterdektől függetlenül ugyanis a bosszúálló angyal, a zsidó származású Shosanna kalandjait is követhetjük, akit az elragadó Mélanie Laurent alakít. Tarantino igazából nem hozott nagy újdonságot, de a tőle megszokott dolgokat kaphatjuk, és akiknek ezek tetszenek, azok bizony imádni fogják ezt a filmjét is. Gondolok itt most a tipikus tarantino-i megállítjuk a képet, és kiírjuk a karakter nevét, majd rögtön elkalandozunk az illető múltjába- dolgokra. A film kezdetén volt egy olyan érzésem, hogy az új Volt egyszer egy vadnyugatot láthatjuk, ugyanis az első fejezetben szinte már kínosan hosszasan nyúlik el a párbeszéd, és térnek a lényegre. Ez persze a hatvanas évekbeli westernhez hasonlóan remekül megalapozza a feszültséget, és bemutatja a film legellenszenvesebb karakterét, a "Zsidóvadász" Hans Landa-t (Christopher Waltz). A hangulat pattanásig feszül olykor, és ez nagyban köszönhető a hosszú snitteknek, az egyedibb kameramozgásoknak, és a szokásosnál hosszabb hatásszüneteknek is.

Az alakításokról itt érdemes megemlékezni. Szinte egytől egyik remekül játszottak a színészek, Brad Pitt alakítását sokáig fogják emlegetni a filmrajongók, köszönhetően az elképesztően vidékies amerikai kiejtésének. (A DVD-n muszájból lesz szinkron, de attól tartok képtelen lesz visszaadni a film egyik legjobb poénját, ami pont az amerikai akcentusán alapul). Waltz félelmetesen jól játsza az önimádó, karrierista, ritka visszataszító Landát, Cannes-ban díjazták is érte, teljes joggal. A hölgyszereplők annyira nem tündököltek, ám a kisebb mellékszereplők annál inkább. A kizárólag a nyitójelenetben látható Denis Menochet például nagyon hitelesen formálja meg a lelki terror alatt megtörő, amúgy erősnek tűnő férfit. Daniel Brühl, aki a német propaganda pajzsra emelt hősét, és Shosanna rajongóját, Frederick Zollert alakítja, elképesztően hihetően és játszi könnyedséggel formálta meg a tolakodó, visszafogott, ám büszke és öntelt katonát. Brühlt egyébként korábban a Good bye Leninben láthattuk, és ottani játékáért megkapta az Európai Film díjat legjobb színész kategóriában. Visszatérve a hölgyekre, Mélanie Laurent-tal és Diane Krugerrel semmi gond nem volt.

A látvány tökéletesen a helyén volt. Igaz, ebben a filmben nem volt szükség látványos CGI-ra, fizikát meghazudtoló akciókra, vagy eszeveszett robbantásokra, de a hangulatot remekül adja vissza a díszlet, és a helyszínválasztás. Nagyobb spoiler ellövése nélkül a végén lévő náci apokalipszis  kifejezetten pofásra sikeredett. A zene talán az egyik gyengébb pontja a filmnek, ugyanis nincs önállóan komponált zene, hanem innen-onnan válogatták a jelenetekhez az odaillő zenét, ami egyébként elég jól sikerült.

Tarantino filmjeinek egyik titka az, hogy rendező-forgatókönyvíróként megteheti, és ki is használja, hogy gátlástalanul halomba gyilkolja a legnagyobb váratlansággal a főszereplőket. Végítéletet mondva pedig csak annyi, hogy egy igen szórakoztató film állt össze ismét, a bő 150 perc hamar elszáll. Sportújságírói közhellyel élve mondhatnánk, hogy hozta a kötelezőt, még annak ellenére is, hogy a történet a végén már egészen szürreális módon eltávolodott a történelmi valóságtól, de a jövőben majd sokat idézett mondatokkal teletűzdelt mű bizonyára a klasszikusok közé kerül- értsd: nem lóg ki a Tarantino-filmek sorából.

Történet	85	81	8,3 87%
Alakítások	90
Rendezés	85
Látvány & hang	80
Zene	60
Összhatás	85