J.J. Abrams terve, hogy újjáélessze, a sajnos minden szempontból kihunyófélben lévő Star Trek mondakört, mindenkit meglepett, még a Paramount stúdiót is. A sorozat szellemiségéhez híven azonban, és persze az esetleges siker reményében, belevágtak és egy kockázatos lépéssel rögtön egy nagyobb költégvetésű filmet készítettek. Nyilvánvalóan tudták, hogy talán ez az utolsó esélyük. A vérfrissítés nagyon jót tett a filmnek, igaz Abrams szándékaihoz híven bizonyos szinten valóban más, mint a korábbi Star Trekek.

Az új film egészen a gyökerekig nyúl vissza, a 60-as évek eredeti Star Trek sorozatához, és annak kultikus legénységéhez. Máshogy nem is igazán lett volna érdemes, hiszen ha nincs egy ilyen kapocs a régi történetek és az új film között, jóval nehezebb lenne valóban Star Trekként befogadni és nem csak egy furcsa, azonos című "hasonmásként" tekinteni rá. A forgatókönyírók, Alex Kurtzman és Roberto Orci azt az utat választották, hogy megragadják az eredeti szereplők lényegét és személyiségét, de ugyanakkor egy ügyes húzással teljesen új univerzumot is teremtenek maguknak, amiben ismét végtelenek a lehetőségek.

Az új univerzumot pedig azzal teremtik meg, hogy egy ismeretlen romulán hajó bukkan fel James Kirk születésekor, és a gyermek apja, Geroge Kirk a legénység megmenekülésének érdekében fel kell, hogy áldozza magát. Az apja elvesztésével, ezen a ponton máris megváltozik az ifjú Kirk élete, de a romulán hajó 25 évvel később ismét megjelenik és kiderül, hogy kapitánya, Nero, bosszút akar állni, nem csak a jövőből szintén visszaérkező Spockon, hanem az egész Föderáción. A fenyegetés olyan hirtelen jön, hogy a Csillagflotta kénytelen újonc kadétokkal feltölteni a hajók legénységét. Így az Enterprise-on az ikonikus szereplők útjai hamarabb találkoznak, mint az egyébként megtörtént volna.

Mivel a 60-as évek sorozata az utána jövőktől sok szempontból eltér, ezért azok, akik csak a későbbi szériákat és filmeket ismerik, idegenebbnek érezhetik, pedig az eredeti sorozat világát és hangulatát a film meglepően jól adja vissza. Akik viszont egyáltalán nem ismerik a Star Trek világát, azoknak a történet tökéletes bevezető és számukra is jól bemutatja a legénység tagjait, sőt az ő figyelmüket még az előzményekhez való hasonlítgatás sem vonja el. Mindemellett Abrams-ék folyamatosan próbáltak a régi rajongók kedvében is járni. Leonard Nimoy, aki az eredeti gárdából egyedüliként tér visza, mint az öreg Spock, elég sokat emel a film hitelességén és remek történeti elemként szolgál.

Az új, fiatal szereplőgárda is jól teljesít. Legtöbbjük jól visszaadja a nézők által már ismert karaktereket, ugyanakkor saját fiatalos színt visznek bele, és életszerűbbé teszik őket. Talán a Chris Pine által megformált James T. Kirk változott a legtöbbet, hiszen az ő sorsa már születésekor elágazik a régi irányvonaltól. A filmben is elhangzó hasonlat szerint Kirk egy lázadó, vad csődör, de ha betörik, akkor pontosan ezen tulajdonságai miatt válhat kiváló vezetővé. Zachary Quinto, mint Spock azt a feladatot kapta, hogy a logikus Spockon kívül megjelenítse a logika és az érzelmek között vívódó fiatal félig vulkánit, félig embert, aki már csak kettős származása miatt sem biztos benne, hogy hol a helye, és mégis vezető szerepet kell vállania az események sodrában.

A többiek is jól teljesítenek, bár érezhetően csakúgy, mint a régebbi filmek esetén Kirkre és Spockra helyeződik a hangsúly. Karl Urban végig erős jelenléttel bír a sajátos természetű, már-már mogorva Dr. McCoy-ként, és talán ő az aki legjobban emlékeztet "régebbi önmagára", ugyanakkor egyelőre kevesebb lehetősége is nyílik új színt vinnie a hajóorvos szerepébe. John Cho a kezdő és valamelyest bizonytalan Hikaru Sulu navigátort alakítja, és hídon kívüli akciójelenetekben is részhez jut. Anton Yelchin, az ismert legénység legfiatalabb tagját, az itt mindössze 17 éves Pavel Chekovot játssza. A lelkes, ám felkészült újonc erős orosz akcentusával komikus elemeket is hoz a filmbe. Úgy, mint Simon Pegg, a birt komikus, aki az ír származású Montgomery Scottként tűnik fel. Scotty a gépészet réme, és Pegg nagyon meggyőzően veszi uralma alá az Enterprise gépházát.

A film emiatt meglepően telítve van humorral, igaz ez egy olyan elem, ami kevésbé idegen a Star Trektől, mint az sokan gondolnák. Szintén egy olyan adalék, ami valamelyest feloldja a korábban (néha tévesen) ridegséggel vádolt filmszériát, ugyanakkor szerencsére jól egyensúlyozzák és nem válik a történetben meghúzódó feszültségek és akció kárára.

A film egy sajátos vizuális világgal rendelkezik, ami amellett, hogy megszokott Star Trek elemeket vonultat fel, egyben teljesen egyedi és újszerű. Egyszerre sötét és realisztikus, másfelől a fényes jövő lehetőségének fénysugarai csillognak a szemeinkbe. A hajók nem tűnnek törékeny modelleknek, hanem valóban millió tonnás, technikai monstrumoknak, amik ha egymásnak feszülnek, akkor valóban érezhető a feszültség. Sőt a pusztítás planetáris szinten zajlik, ami monumentális környezetbe helyezi a szereplők belső vívódásait.

Összeségében a Star Trek egy igen jó akció-scifi film lett, amit bárki élvezhet (az "újonc" Turisas kritikája), de Star Trekként is megállja a helyét. Az egyetlen valódi panaszunk talán az lehet, hogy ez a film bevezető jellege miatt még nem az Enterpise diadalmenete, lévén az akció nagy részében maga az Enterprise általában csak kisegítő funkcióval bír, nem igazán főszereppel. Másik oldalról közelítve a karakterek fontosabbak voltak, mint a hajó, ez az egyensúly viszont néhány korábbi filmből hiányzott. Remélhetőleg az esetleges következő film ebben sem szenved hiányt és akár még jobb is lesz, hiszen a most "újranyitott" univerzumban még bármi lehetséges.

Történet	80	83	8.3 95%
Alakítások	80
Rendezés	80
Látvány & hang	90
Zene	85
Összhatás	85