Folytatva a nem amerikai filmek megtekintésének soha meg nem hírdetett misszióját, ezúttal a japán Okuribito (Departures) kerül alapos vizsgálat alá, annál is inkább, mivel a Takita Yojiro rendező által jegyzett film nyerte az idei Oscar-gála legjobb külföldi film kategóriáját. A mű bizony csalódást okozott, méghozzá pozitív értelemben, nem is kis mértékben. Takita gyönyörűen játszik az érzelmek hangszerén, és veleszületett természetességgel vegyíti filmjében a könnyfakasztó drámát, a könnyed romantikát, és a már-már szinte gyerekes humort. Tradíció és társadalmi helyzetjelentés a felkelő nap országából.
Kobayashi Daigo egy tehetséges csellista egy tokiói nagyzenekarban, melyet tulajdonosa nem tud tovább fenntartani, így kénytelen elbocsátani a zenészeket. Daigo, feleségével úgy dönt, hogy visszaköltöznek a férfi vidéki szülővárosába,Yamagatába, és ott próbálnak boldogulni. Daigo egy egészen különleges, ám annál tiszteletteljesebb és hagyományőrzőbb foglalkozásba kezd, merő véletlenségből, mely magyarul talán a halottmosóhoz áll legközelebb. Ez a tradicionális munka tulajdonképpen az elhunyt testének felkészítése az élet következő szintjére. A halottat megmosdatni, felöltöztetni kimonóba, kedvenc ruháit ráteríteni, majd kisminkelni és koporsóba helyezni. A különbség annyi, hogy Japánban ez a család előtt történik egy rituálé keretében. Daigo pedig a szakma egyik legtiszteletreméltóbb tagjától tanulhatja a mesterséget, Sasaki úrtól.
Takita több aspektusból mutatja be a filmet. Az egyik legfontosabb nyilvánvalóan az élet-halál kérdéshez való viszonyulás. A japánok egészen máshogy viszonyulnak ehhez a dologhoz, mint mi, és egy temetéshez is. Hiszik, miképp a filmben is elhangzik az idős kreamatóriumi gépésztől, hogy a halál, csak a lét egy következő szakasza az ember számára, a temetés az átjáró, ahol amosdatás az előző szinttől való tiszta búcsú, és egyben az új szint első tisztálkodása is, míg ő a portás ott, aki felügyeli az átjárót. Ez a fajta szemlélet végig érezhető a filmen. Egy másik kérdéskör, melyet boncolgat a film, a család, illetve a rokonok. Daigót elhagyta édesapja, melyet sosem tudott neki megbocsátani, és nem is kereste harminc éven át, végül azonban mégis a lehető legbensőségesebb módon találkozik vele újra... A harmadik nézőpont a társadalmi elfogadottság kérdése. Annak ellenére, hogy Japánban tradíció ez, a társadalom mégis előítéleteket hordoz a halottmosókkal szemben. Daigonak ezt saját bőrén kell megtapasztalnia, méghozzá gyerekkori barátjával és saját feleségével, Mikával szemben.
A filmben több szimbólum is van természetesen. Az egyik legszembetűnőbb, nyilvánvalóan a cselló, ami a maga mély és fenséges hangjával is a tradíciót és a különlegességet sugallja. Daigo csellójátéka mindig a kételyt jelképezi, miképp visszavágyik korábbi életébe, ahol a tokiói nagyzenekar csellistája lehetett. A kövek az emberi kapcsolatokat szimbolizálják, a filmben elhangzó történet szerint a kőlevelek az egymás iránti pillanatnyi érzelmet fejezik ki. Az egyik legbújtatottabb szimbólum a hattyú. Több nép mitológiájában is az evilág és túlvilág között átjáró lényt jelképezik, persze mindemellett a tisztaságot, bölcsességet,a tisztán látást, a megalkuvás nélküli önfeláldozó, igaz szerelmet is jelenti jelenlétük. A hattyúk ezáltal itt magát az egész filmet jelentik, mindent amit magában hordoz az alkotás.
A színészek (Motoki Masahiro, Yamazaki Tsutomu, Hirosue Ryoko) egytől-egyik parádésan játszottak, a film zenéje pedig egész egyszerűen lenyűgöző. Mindehhez remek operatőri munka társul, pazar totálképekkel. Abban a részben, ahol Daigót mutatják munka közben, és az idő múlását érzékeltetik, cselló szól a háttérben, és a hideg kirázza az embert a gyönyörűségtől.
Összességében egy zseniális, maradandó filmet sikerült összehozni, és annak ellenére, hogy a többi külföldi jelöltet még nem láttam, bizton állítom, megérdemelten nyert az Okuribito. Sugárzik belőle egyfajta ősi bölcsesség, amit ha látsz, azt mondod: igen, erre vártam!
Nehéz, de remek alkotás. Joe Hasiashi zenéje egyedülálló. A film egyébként annyira a halálról szól, hogy az ember kénytelen elgondolkodni a saját élete minőségén.
Bár több mint egy éves a Post,én most olvastam csak a filmről. Nehéz,de fontos alkotás lehet,különösen úgy,hogy egy másik kultúra szemszögéből világítja meg a gyászt,és a halált. Nagyon lebilincselő a film-kritika,-köszönöm! (Utóirat: nagyon szép a filmzene is,pl.:www.youtube.com/watch?v=72UHlQ4TyHA )
Folytatva a nem amerikai filmek megtekintésének soha meg nem hírdetett misszióját, ezúttal a japán Okuribito (Departures) kerül alapos vizsgálat alá, annál is inkább, mivel a Takita Yojiro rendező által jegyzett film nyerte az idei Oscar-gála legjobb külföldi film kategóriáját. A mű bizony csalódást okozott, méghozzá pozitív értelemben, nem is kis mértékben. Takita gyönyörűen játszik az érzelmek hangszerén, és veleszületett természetességgel vegyíti filmjében a könnyfakasztó drámát, a könnyed romantikát, és a már-már szinte gyerekes humort. Tradíció és társadalmi helyzetjelentés a felkelő nap országából.
Kobayashi Daigo egy tehetséges csellista egy tokiói nagyzenekarban, melyet tulajdonosa nem tud tovább fenntartani, így kénytelen elbocsátani a zenészeket. Daigo, feleségével úgy dönt, hogy visszaköltöznek a férfi vidéki szülővárosába,Yamagatába, és ott próbálnak boldogulni. Daigo egy egészen különleges, ám annál tiszteletteljesebb és hagyományőrzőbb foglalkozásba kezd, merő véletlenségből, mely magyarul talán a halottmosóhoz áll legközelebb. Ez a tradicionális munka tulajdonképpen az elhunyt testének felkészítése az élet következő szintjére. A halottat megmosdatni, felöltöztetni kimonóba, kedvenc ruháit ráteríteni, majd kisminkelni és koporsóba helyezni. A különbség annyi, hogy Japánban ez a család előtt történik egy rituálé keretében. Daigo pedig a szakma egyik legtiszteletreméltóbb tagjától tanulhatja a mesterséget, Sasaki úrtól.
kreamatóriumi gépésztől, hogy a halál, csak a lét egy következő szakasza az ember számára, a temetés az átjáró, ahol amosdatás az előző szinttől való tiszta búcsú, és egyben az új szint első tisztálkodása is, míg ő a portás ott, aki felügyeli az átjárót. Ez a fajta szemlélet végig érezhető a filmen. Egy másik kérdéskör, melyet boncolgat a film, a család, illetve a rokonok. Daigót elhagyta édesapja, melyet sosem tudott neki megbocsátani, és nem is kereste harminc éven át, végül azonban mégis a lehető legbensőségesebb módon találkozik vele újra... A harmadik nézőpont a társadalmi elfogadottság kérdése. Annak ellenére, hogy Japánban tradíció ez, a társadalom mégis előítéleteket hordoz a halottmosókkal szemben. Daigonak ezt saját bőrén kell megtapasztalnia, méghozzá gyerekkori barátjával és saját feleségével, Mikával szemben.
szimbolizálják, a filmben elhangzó történet szerint a kőlevelek az egymás iránti pillanatnyi érzelmet fejezik ki. Az egyik legbújtatottabb szimbólum a hattyú. Több nép mitológiájában is az evilág és túlvilág között átjáró lényt jelképezik, persze mindemellett a tisztaságot, bölcsességet,a tisztán látást, a megalkuvás nélküli önfeláldozó, igaz szerelmet is jelenti jelenlétük. A hattyúk ezáltal itt magát az egész filmet jelentik, mindent amit magában hordoz az alkotás.
