Gus Van Sant – akit idén másodszor jelöltek Oscar-díjra, a Milkért – 2007-ben forgatott filmet, a gördeszkás fiatalok szubkultúrájáról és azon belül is egy egyéni sorsról. A film címéül szolgáló Paranoid Park a történet meghatározó helyszíne, a szinte külön világként működő gördeszka park. A rendezőnek nem ez az első tinédzserek életéről és motivációiról szóló filmje – az iskolai lövöldözésről szóló, 2003-as Elefánt Cannes-ban elnyerte az Arany Pálmát. A rendező az új évezred kezdetétől a művészibb, személyes hangvételű filmeknek szentelte magát, és ez érezhető a Paranoid Parkon is.
A 16-17 éves Alex Tremain ismerkedik a gördeszkák világával. Barátja, Jared tanácsára ellátogatnak a Paranoid Parkként emlegetett, hírhedt gördeszka parkba, amit az ottani közösség maga épített, illegálisan. Alex később egyedül is visszatér, hogy a gördeszkázó társaságot figyelje, de maga nem mer előttük gyakorolni. Az egyik fiatal tehervonatos kalandra hívja, ahol váratlan esemény történik. Hogy mi történt ott, baleset vagy esetleg más, azt maga Alex sem tudja eldönteni, vagy képtelen vele szembesülni.
A történet a néző előtt nem lineárisan bontakozik ki, Van Sant korábbi filmjeihez hasonlóan egy-egy mozzanat többször is visszatér, olykor más szemszögből. A film tulajdonképpen két síkon játszódik: az egyik Alex lelkivilága, másik pedig a körülötte lévő valóság összesége. A kettő között csak a rövid párbeszédek teremtenek kapcsolatot. A Paranaoid Park, mint gördeszka park, egyfajta utóposztikus világot jelent Alex számára, a néző azonban könnyen megtalálja benne az anti-utópia kettősségét. Alex, aki amúgyis elidenegedett a világtól és életének ürességét a gördeszkázással próbálja kitölteni, hirtelen képtelen feldolgozni azt, ami a vonatsíneknél történt. Emberi kapcsolatai teljesen leépülnek, szakít barátnőjével is, akihez addig sem kötődött igazán. Egyre nehezebben rejti el környezete elöl, hogy milyen gondok gyötrik. Egy hosszú belső folyamat veszi kezdetét, a történtek megértésétől, a belső vívódáson át, az örvényként kavargó gondolatok feldolgozásáig.
Van Sant ezúttal is lényegében amatőr színészeket válogatott össze a fiatalok megformálására. Célja a realizmus, amit legtöbbször sikerül is elérnie. Előszeretettel alkalmaz improvizatív jeleneteket, sőt a hatás eléréséhez akár "elrontott" snitteket is felhasznál. Nagy szabadságot enged magának a kép terén is, olykor hosszú képsorokkal hangsúlyozva ki arcokat, eseményeket, gondolatokat.
A film nem ad választ arra, hogy Alex-nek végül sikerül-e feldolgoznia az eseményeket, mi történhet vele a továbbiakban. A történet hangsúlya nem is erre, hanem a belső vívódás folyamatára került. Nem kapunk egyértelmű lezárást, és ítéletet sem mond Alex felett, a végső következtetések levonása a nézőre hárul.
| Történet | | 80 |  | 7,0 |  | 76% | |
| Alakítások | |
| Rendezés | |
| Látvány & hang | |
| Zene | |
| Összhatás | |
