A minap volt szerencsénk megtekinteni a kizárólag dvd-re kiadott extra alacsony költségvetésű Mega Shark vs. Giant Octopus című műremeket. A cím önmagáért beszél: egy bazi nagy cápa, és egy hasonlóan méretes polip rászabadul a közös japán-amerikai határra, és együtt korzóznak a csendes óceán mélyebb vizeiben. És akinek még mindez nem elég, annak csak annyit mondanék, hogy igen, az egyik főszereplő az elnyűhetetlen, szétrombolhatatlan Lorenzo Lamas. Durvábbnál durvább spoilerek hajtás után, csak erős idegzetűeknek.

Tehát a film elején Emma (Deborah Gibson), akit tengerbiológusnak mondanék, mivel a bálnák vándorlását tanulmányozza, belefut egy jégbe fagyott hatalmas cápába és polipba. Mielőtt felmerülne a kérdés, igen, egymás mellett, harc közben fagytak meg. Hirtelen jöhetett a hideg. Nos eközben valami (fél) militarista szervezet szonárt dobál a vízbe, és a hangrobbanástól eltörik a jég az állatok körül, így elúsznak a drágák. Octopus Japán felé veszi az irányt, a Megalodon pedig San Francisco felé. Három kutató összeül, hogy miként tudnák idecsalogatni az állatokat, és végezni velük. Dr. Seiji és Emma között a gyorsabbnál is gyorsabb, és meglepőbb románc alakul ki szánalmas kis párbeszéddel körítve, dehát a forgatókönyvíró nyilván tudja, hogy egy jó B-kategóriás trashbe kell a szerelmi szál. A baj az, hogy ez nem szerelmi szál volt, hanem a néző érzelmi megerőszakolása, és nem egy jó B-kategóriás film, hanem egy idegtépően rosszfajta.

Lorenzo Lamas mintegy fél óra elteltével megjelenik ám, mint valami beazonosíthatatlan katonai parancsnok, téve mindezt fekete zakóban fekete inggel. Az elmaradhatatlan lófarok sem hiányzik, így az összkép egyre groteszkebbé válik vele kapcsolatban, mivel inkább emlékeztet egy rossznevű éjjeli lokáltulajdonosra, mint katonai vezetőre. Megindítják a hajtóvadászatot, ám igazából ezeknek meg se kottyan a torpedó. A megoldás a végén az, hogy ezeket a jóképességű állatokat egymásnak eresztik, és harcolnak. Megmondom őszintén, hogy nem értettem a halál okát. Tehát octopus körbeöleli a cápát, egyszer csak elsüllyednek. Ennyi. Erre vártunk...

A filmben számos olyan jelenet van, amit az ember csak akkor hinne el, ha a saját szemével látná. Az, hogy octopus szétver egy olajfúrótornyot, és a tengeralattjáró armadát összekuszálja a kis csápjaival, az még rendben van, de az, hogy a vízből kinyúlva egy sebesen mozgó vadászrepülőt szétcsap, az már valahol eléggé vérlázító. Aki azt hinné, hogy ez már igen, annak mondanám, hogy a kedves cápa sokkal agyonhajszoltabb dolgokat művel. Rögtön az elején egy, a felhők között suhanó Boeing-747-es géphez felugrik, és kettéharapja (!!!). A másik felejthetetlen, örökemlékű jelenet, amikor megunván a gagyi szórakoztatást San Francisco felé veszi az irányt, és mérhetetlen intelligenciáról tanúbizonyságot téve kettéharapja a város szimbólumát, a Golden Gate hídat.

A gyenge lábakon álló történetet igazából csak a színészi teljesítmény és a vizuális mgvalósítás teszi még bizarrabbá. Lorenzo Lamas még mindig fapofa, Steven Seagal mellette többszörös Oscar-díjas Shakespeare-színész lehetne, azonban azt még mindig átéléssel tudja mondani, hogy SOLUTION. Deborah Gibson is úgy szomorú, hogy közben mosolyog a szája szegletében, mikor épp azt hiszi, hogy egy napos szerelmét elveszíti. Dr. Seijit a 24-ben is megforduló Vic Chao alakítja, de őt is nagyon gyorsan fogjuk elfelejteni.

Az effektekről néhány szót akkor: a film arra épít alapból, hogy egy adott jelenethez megcsinálnak egy animációt, és azt vágják be ugyanakkor, vagy akár később is többször. Erre igen kiváló példa cápa közeledik a vízben, vagy cápa üldözi a tengeralattjárót, cápa uszonnyal közelít. Az a baj, hogy ez nem fokozza az izgalmakat, hanem a gagyizmus mocsarának legaljára taszítja a filmet. Nem javít a helyzeten a villogás a kritikus helyzetekben sem, mert a néző ilyenkor olyan fejet vág, hogy WTF?! A hang pedig megérdemel egy külön megemlítést. Olyan szintű utószinkronizálási problémák adódtak, hogy nemhogy látni lehet, hogy néha nem igazán a szöveg szerint mozog a színészek szája, hanem egyenesen kihagytak egyszer egy mondatot. Az ír származású izgága, de szeretetreméltó tudóst alakító Sean Lawlor szeretett volna reagálni LL egyik megjegyzésére, de sajnos a film készítői nem így gondolták, úgyhogy a színész csak tátikázik, de nem beszél. Ami pedig a zenét illeti. khm...nos tessék kapaszkodni! Temérdek Johann Sebastian Bach mű hangzik el a film alatt. Összességében az volt a baj a filmmel, hogy komolyan próbálta venni magát. Viszont így annyira szar lett, hogy már nevetni is csak a legritkább esetben lehet sajnos.

Történet	15	22	4,3 N/A
Alakítások	20
Rendezés	15
Látvány & hang	25
Zene	40
Összhatás	20