Kevés folytatás van, mely megállja a helyét az első részhez viszonyítva, ám nyilván nem így kezdenénk a Vasember 2 kritikáját, ha ez az állítás nem lenne igaz rá. Jon Favreau rendező másodszorra sem hibázott, színvonalában tudta tartani a két évvel ezelőtti első rész szintjét. Ugyan felróható a filmnek, hogy sok a duma, kevés az akció, de nyilván senki nem akar még egy G.I. Joe-t átélni. A Vasember 2 pedig még így is szórakoztató, köszönhetően a karaktert ismét magabiztosan hozó Robert Downey Jr.-nak.
A történet ott folytatódik, ahol abbahagytuk: Tony Stark coming outját idézhetjük fel, melyben bejelenti, hogy ő a Vasember (mit meg nem adott volna Michael Keaton egy ilyen egyszerű lehetőségnek a 89-es Batmanben). Ezután persze a hadsereg a technikát követeli, amit Tony értelem szerűen nem nagyon akar megosztani a Pentagonnal. A hadügy persze hozzájut a cucchoz, és a Stark Industries konkurensét, a Hammert kérik fel a fegyver kifejlesztésére. Tony-t ezalatt Monacoban egy autóversenyen megtámad egy Ivan Vanko nevezetű férfi, akiről később kiderül, hogy személyes bosszút akar állni apja miatt az egész cégen, és az is, hogy igen ízes orosz akcentussal beszél. És igen, eltaláltátok, naná, hogy a Hammer vezérigazgatója, a csúszómászó-kalibert képviselő Justin Hammer Vankót kéri meg, hogy fejlesztgessen neki. Ezalatt persze Mrs. Potts és Mr. Stark kapcsolata továbbra is az évődő fázisban kullog.
Tony Stark karaktere nem sokat változott, azt leszámítva, hogy még jobban eluralkodott rajta a Carpe Diem hangulat, miután egészségi állapota egyre jobban romlik a mellébe implikált palládiumcellák miatt. Szerencsére Tony személyisége olyan erősen lett kidolgozva mind a Marvel-író Stan Lee által, mind pedig a film forgatókönyvírói által, hogy az önimádó, megalomán, bohém és fafejű Vasemberre egymagára rá lehetne építeni a filmet. Szerencse, hiszen a többiek erősen sántítanak, és itt most nem az örökösen aggódó Pepper Pottsra gondolunk, hanem például Vankóra. Sajnos azon túl, hogy kakaduimádatát megismerjük a felületes motivációját nem nagyon sikerült izgalmassá tenni, tegyük hozzá, ő nem Stan Lee agyszüleménye, de a készítők gyúrtak bele némi Marveles kontextust is. Igaz, ez sem menti meg attól, hogy megkapja az unalmasabb vagy, mint az elődöd titulust az Iron Man-gonoszok versenyében. Ott van még Tony barátja, Rhodey is, aki kicsit teszetoszáskodik, hogy mi a helyes döntés a páncél átadásának témájában, de aztán a végére persze Vasember társaként repked vidáman és bátran, mint War Machine (Hadigép).
A színészi alakítások terén Robert Downey Jr. emelendő ki, aki vállán vitte a produkciót, de természetesen azért igencsak hálás szerepről beszélünk a részéről, mint nagyszájú, humorkodós szuperhős. Igazából Downey Jr. lubickolhat az ilyen szerepkörökben, hiszen például a Sherlock Holmesban is hasonlóan öntörvényű pozitív hőst alakított. Gwyneth Paltrow-nak megnőtt a fontossága a második részre, míg kaptunk egy másik női mellékszereplőt Scarlett Johansson személyében, aki egy eléggé titokzatos nőt alakít. Szegény azért leginkább csak nyálcsorgatást kiváltó személyként van ott. Don Cheadle alakítja azon kevés emberek egyikét, akit Tony a barátjának mondhat. Rhodey-ként próbálja terelni Starkot az élet helyes medrébe, de semmi extra teljesítményt nem nyújt közben. Az első rész extra jelenetében feltűnt Samuel L. Jackson is megjelenik, de erről többet nem mondunk. Vankót viszont egyik nagy visszatérő kedvencünk alakítja, Mickey Rourke. Ami egyértelmű: ezért nem fogják Oscarra jelölni, de végül is összességében jó volt. És ezen a ponton említsük meg a Gary Oldman-t idéző szinkronhangot, ugyanis vicces, és jó orosz akcentussal ajándékozták meg magyarul is az áramostoros orosz tudóst.
Szjoftvér szár
Látványban sok morgolódást lehetett hallani, hogy nincs elég akció, kevés a csimm-bumm, ami igaz, ugyanis a film elején, illetve nagyjából a végén van csak robbanáshullám, törő üvegcserépsor és a hangzásban is ilyenkor szakadhat csak ki a dobhártyánk a mélynyomó jajveszékelésétől. Ugyanakkor színvonalas, szép dolgokat láthatunk a film közben is, na meg persze kreatívan kitalált és létrehozott technikai kütyüket. A film zenéje kifejezetten jól sikerült, John Debney vette át Ramish Djawaditól a második rész komponálnivalóit. Ja, és még valami, igazi heavy metal klasszikusok csnedülnek fel, amikor nem a szimfonikusok "zajonganak" nekünk. Nem, nem a már előtt Black Sabbath-poén megy, hanem a film alatt többször is AC/DC klasszikusokra verhetjük az ütemet a lábainkkal. Összességében tehát egy szórakoztató, az első résztől szinte alig, észrevehetetlenül elmaradó akciófilmet kaptunk, mely tökéletesen kiszolgálja a szimpla szórakozásra vágyó közönség igényeit, é teszi mindezt olyan lazasággal, amilyet elvárhatunk tőle.
| Történet | | 77 |  | 7,8 |  | 76% | |
| Alakítások | |
| Rendezés | |
| Látvány & hang | |
| Zene | |
| Összhatás | |
