Ki ne hallott volna Lewis Carroll klasszikus meséjéről, az Alíz Csodaországban című könyvéről, melyben egy szőke kislány álomvilágába csöppenünk? Most, megannyi év után újra leporolták Hollywoodban a történetet, méghozzá nem más, mint a filmgyártás elvont elméjű fenegyereke, Tim Burton. A szokásos lelki világát vitte a filmbe, és a megszokott emberekkel forgatott, mint például Johnny Depp, vagy Helena Bonham Carter. Alapvetően ez már önmagában egy sikerrecept, ám emellett még a harmadik dimenzióba is helyezte a filmet, mely mostanában oly' népszerű vállalkozás. Alice Csodaországban, avagy a jól ismert karakterek visszatértek a felnőtt lány fantáziájába is, kicsit másképp, mint ahogyan gyermekkorunkból emlékezhetünk rájuk.
A történet alapján Alice immáron húsz éves, és épp meglepetés eljegyzésére készül, ahol egy igazi unalmas, cseppet sem jóképű nyárspolgár kéri meg a kezét. Alice időt kérvén elszalad, és ismét sikeresen belepottyan a nyúl üregébe. Találkozik a régi ismerősökkel, a Bolond Kalapossal,az ikrekkel, a Fehér Nyúllal és Vigyorival, a macskával, ami örökké széles mosollyal levitál a föld felett, és rendszerint oly gyorsan válik köddé, amilyen gyorsan feltűnt. Csodaország valamelyest komorrá vált, mióta utoljára járt arra a lány, mivel a Szívkirálynő megkaparintotta a hatalmat, és félelemben tartja az ott élőket. Alice és a többiek a Fehér Királynővel kiegészülve próbálják megdönteni uralmát a nagyfejű, lefejezésre hajlamos Szívkirálynőnek.
A film hangulata Tim Burtonhöz képest visszafogott lett, nyilván azért, hogy a fiatalabb korosztály is élvezhesse a produkciót. Burton egy kicsit bele is esett a szokványos hollywood-i elemekbe, azaz az eléggé sablonos forgatókönyvet nem sikerült az egyéniségével és eredetiségével feloldoznia a bagatellizált sablonfordulatoktól. A film túlságosan kihegyeződött a jó és a rossz megszámlálhatatlanul sokadszori harcára. A karakterek viszont kellően jópofák, és humorosak lettek. A Bolond Kalapos főszereplővé nőtte ki magát ezen verzióban, de a többiek is jól sikerültek, élükön a két királynővel. A Szívkirálynő a puffadt nagy fejével kiváló humorforrás, kár, hogy a magyar fordításban megszabadították a védjegyévé vált "Lefejezni!" csatakiáltástól. Új karakter a Fehér királynő, aki a történet szerint a zsarnok uralkodónő húga. Ő homlokegyenest más karakter, egészen direkt módon van felvértezve a totálisan ellentétes tulajdonságokkal, mint például a megrögzött pacifizmus, giccses kultúrsznobizmus, és olyan, mintha állandó jelleggel LSD hatása alatt állna. Szintén új arc a Rém, aki a vörös királynő seregének kapitánya, és érdekszeretői viszony is eszünkbe juthat, ha kettejükre nézünk, bár ő elég jelentéktelen és egyszerű karakter.
Színészi alakítások terén természetesen nem kellett csalatkoznunk hál'istennek. Johnny Depp nagyszerűen hozza a Willy Wonka-Jack Sparrow-keverék Kalapos figuráját, míg Bonham Carter egyszerűen új dimenziókat nyitott a Szívkirálynő kegyetlen fővesztési fetisizmusának. Anne Hathaway remekül játsza el a kissé elvarázsolt, jelentősen sznob hajlamokkal megáldott Fehér Királynőt. Mia Wasikowska, a címszereplőként tűnik fel a filmben, noha meggyőződésünk, hogy nem ő a főszereplője a filmnek. Ennek megfelelően visszafogottabb teljesítményt nyújt, hagyja, hogy a nagy nevek az érdekesebb karakterükkel érvényesülhessenek. És csak azért is elmondjuk, hogy egyszerűen vétek egy ilyen filmet leszinkronizálni, és igazán kinőhetnénk ebből a korabeli megszokásból...
A látvány is volt, bár azt tegyük gyorsan hozzá, hogy kb. mindent láttunk az előzetesekben. A háromdével finoman bántak a készítők, nem erőltették feleslegesen az arcunkba a dolgokat, de a harmadik dimenziónak nem is az a lényege, hogy a film rovására menvén kizökkentse a nézőt a történet folyamából, ám ez így valahogy nem feküdt, hiszen az Avatarnál láthattuk ,hogy kell ezt elegánsan megoldani. Igaz, azt eleve 3D-ben vették fel, és azóta mindenki eszeveszetten, utólag konvertálja hasonlóra a sima technikával felvett filmeket. A lepusztult, kopár tájnál egyébként az a plussz virtuozitás hiányzott, amivel nyugodtan szabadon játszhattak volna a készítők, elvégre Csodaországban bármit láthatnánk.
A film zenéjét Danny Elfman szerezte, aki szinte összenőtt párosként funkcionál Tim Burtonnel (így hirtelen: Batman, Ollókezű Edward, Karácsonyi lidércnyomás, A halott menyasszony, Charlie és a csokigyár). Ha egy csapat jól működik, akkor ne bontsd fel-alapon dolgoznak ők ketten együtt, és ennek is köszönhető tán, hogy Elfman egyszerűen filmről-filmre szinte egyre tökéletesebb zenét komponál Burtonnek. Játékos, és igen jól passzol Burton szürreális fantáziavilágaihoz. Ezúttal sem volt másként, a zene abszolút kiállta a próbát, a film nem ezen hasal el elsősorban, hogy nem kiváló, hanem egy szórakoztató, jó alkotásról beszélünk, sokkal inkább a fentebb említett problémákon.
Ki ne hallott volna Lewis Carroll klasszikus meséjéről, az Alíz Csodaországban című könyvéről, melyben egy szőke kislány álomvilágába csöppenünk? Most, megannyi év után újra leporolták Hollywoodban a történetet, méghozzá nem más, mint a filmgyártás elvont elméjű fenegyereke, Tim Burton. A szokásos lelki világát vitte a filmbe, és a megszokott emberekkel forgatott, mint például Johnny Depp, vagy Helena Bonham Carter. Alapvetően ez már önmagában egy sikerrecept, ám emellett még a harmadik dimenzióba is helyezte a filmet, mely mostanában oly' népszerű vállalkozás. Alice Csodaországban, avagy a jól ismert karakterek visszatértek a felnőtt lány fantáziájába is, kicsit másképp, mint ahogyan gyermekkorunkból emlékezhetünk rájuk.
Csodaország valamelyest komorrá vált, mióta utoljára járt arra a lány, mivel a Szívkirálynő megkaparintotta a hatalmat, és félelemben tartja az ott élőket. Alice és a többiek a Fehér Királynővel kiegészülve próbálják megdönteni uralmát a nagyfejű, lefejezésre hajlamos Szívkirálynőnek.
ák, és humorosak lettek. A Bolond Kalapos főszereplővé nőtte ki magát ezen verzióban, de a többiek is jól sikerültek, élükön a két királynővel. A Szívkirálynő a puffadt nagy fejével kiváló humorforrás, kár, hogy a magyar fordításban megszabadították a védjegyévé vált "Lefejezni!" csatakiáltástól. Új karakter a Fehér királynő, aki a történet szerint a zsarnok uralkodónő húga. Ő homlokegyenest más karakter, egészen direkt módon van felvértezve a totálisan ellentétes tulajdonságokkal, mint például a megrögzött pacifizmus, giccses kultúrsznobizmus, és olyan, mintha állandó jelleggel LSD hatása alatt állna. Szintén új arc a Rém, aki a vörös királynő seregének kapitánya, és érdekszeretői viszony is eszünkbe juthat, ha kettejükre nézünk, bár ő elég jelentéktelen és egyszerű karakter.
Színészi alakítások terén természetesen nem kellett csalatkoznunk hál'istennek. Johnny Depp nagyszerűen hozza a Willy Wonka-Jack Sparrow-keverék Kalapos figuráját, míg Bonham Carter egyszerűen új dimenziókat nyitott a Szívkirálynő kegyetlen fővesztési fetisizmusának. Anne Hathaway remekül játsza el a kissé elvarázsolt, jelentősen sznob hajlamokkal megáldott Fehér Királynőt. Mia Wasikowska, a címszereplőként tűnik fel a filmben, noha meggyőződésünk, hogy nem ő a főszereplője a filmnek. Ennek megfelelően visszafogottabb teljesítményt nyújt, hagyja, hogy a nagy nevek az érdekesebb karakterükkel érvényesülhessenek. És csak azért is elmondjuk, hogy egyszerűen vétek egy ilyen filmet leszinkronizálni, és igazán kinőhetnénk ebből a korabeli megszokásból...
A látvány is volt, bár azt tegyük gyorsan hozzá, hogy kb. mindent láttunk az előzetesekben. A háromdével finoman bántak a készítők, nem erőltették feleslegesen az arcunkba a dolgokat, de a harmadik dimenziónak nem is az a lényege, hogy a film rovására menvén kizökkentse a nézőt a történet folyamából, ám ez így valahogy nem feküdt, hiszen az Avatarnál láthattuk ,hogy kell ezt elegánsan megoldani. Igaz, azt eleve 3D-ben vették fel, és azóta mindenki eszeveszetten, utólag konvertálja hasonlóra a sima technikával felvett filmeket. A lepusztult, kopár tájnál egyébként az a plussz virtuozitás hiányzott, amivel nyugodtan szabadon játszhattak volna a készítők, elvégre Csodaországban bármit láthatnánk.
A film zenéjét Danny Elfman szerezte, aki szinte összenőtt párosként funkcionál Tim Burtonnel (így hirtelen: Batman, Ollókezű Edward, Karácsonyi lidércnyomás, A halott menyasszony, Charlie és a csokigyár). Ha egy csapat jól működik, akkor ne bontsd fel-alapon dolgoznak ők ketten együtt, és ennek is köszönhető tán, hogy Elfman egyszerűen filmről-filmre szinte egyre tökéletesebb zenét komponál Burtonnek. Játékos, és igen jól passzol Burton szürreális fantáziavilágaihoz. Ezúttal sem volt másként, a zene abszolút kiállta a próbát, a film nem ezen hasal el elsősorban, hogy nem kiváló, hanem egy szórakoztató, jó alkotásról beszélünk, sokkal inkább a fentebb említett problémákon.
