Posztapokaliptikus korszakot élünk, legalábbis filmek terén, ugyanis a tengerentúl éppen csak lecsengett a The Road (Az út), máris kaptunk egy hasonlóan lepusztult és kiégett világban játszódó filmet, az Éli könyvét (The Book of Eli), melyet szerencsére már itthon is láthattunk. A szokásos embertelen környezetbe csöppenünk a filmmel, ahol a kannibalizmus, nemi erőszak, fosztogatás, gyilkolás mindennaposak. Eli-t viszont egy dolog érdekli csak, a féltve őrzött könyve. Márpedig azt megvédi hatalmas szablyájával posztapokaliptikus kereszteslovagként.
A történet egy olyan férfiről szól, aki bőven átlépte már élete derekát, és harminc éve járja az utakat a világégés óta. A háború után, mely a világot pusztította el, az életben maradt emberek egy csoportja az indokok keresése között rájött, hogy az egyik oka a glóbusz pusztulásának a vallás, így elpuszították az összes megmaradt Bibliát. A férfinek viszont a birtokában van vélhetően a legutolsó darab a földön, melyet féltve védelmez egy éles szablyával és nyilakkal. Egy autokratikus közösségként működő városban Carnegie, az olvasott, művelt zsarnok irányítja az embereket és a fosztogató rablóbandákat, akiknek az az elsődleges feladatuk, hogy megtalálják ezt a könyvet vezetőjüknek. A sors úgy hozza, hogy Eli ezen züllött és buja helységbe kerül, ahol megismeri Solarát, Carnegie vak szeretőjének a lányát. A lány, csak, hogy elmenekülhessen a helyről, megszökik Elivel, miután kiderül, hogy a férfinél van a keresett könyv, és egyre szorosabban kezd kötődni hozzá intellektualitása, műveltsége és különcsége miatt is, hiszen Eli azon kevés férfiak egyike, aki nem a potenciális megerőszakolandó vaginát, vagy a lefizethető kurvát látja a fiatal lányban.
Míg John Hillcoat Roadja inkább alternatív módon karakterdrámákra összpontosít, addig a Hughes-testvérek rendezte Éli könyve sokkal inkább tömegproduktum lett, melyet a társadalom nagyobb rétege is tud fogyasztani, ám teszi ezt finom keretek között, és kreatív egyedi megoldásokkal. Az elpusztult világ képe sem annyira sugároz depresszív hangulatot, ám akcióból és vérből jóval többet kapunk itt, sőt, kis túlzással tekinthetjük akciófilmnek is a művet. Eli harcművészeti produkciói ötletesen és ügyesen vannak megoldva, legtöbbször csak a körvonalakat látni, és mindenképpen totálképben mutatják nekünk a kaszabolást, tehát nem az volt a cél, hogy két centiről láthassunk kiömlő beleket. A vallási kérdés is ötletes, pro és kontra érveket sorakoztatnak fel tulajdonkéáppen mellette és ellene, hiszen Eli, aki a vallást jó értelemben véve rendeltetésszerű használatnak vetné alá, élete árán is megakadályozná, hogy a könyv egy olyan ember kezébe kerüljön, mint Carnegie, aki a tömeges manipulácót és mégnagyobb hatalom elérését látja a szentírásban.
A karakterekről viszont sajnos megtudhattunk volna többet is, Eli családi hátteréről, netán Solara és anyja történetéről, vagy akár az önző Carnegie múltjáról is. Alapvetően a karaktereket eléggé nyitva hagyták, és a felületi indítékok ismerete mellett is kevésnek érezhetjük a szereplők ismeretét. A világ nagyon hasonlít bármely hasonló "díszletbe" bújtatott filméhez, kegyetlen emberietlen embereket láthatunk, akik mocskosak és büdösek, a szemetet és egymást eszik. Ezzel szemben van a központi karakter, aki fölöttük áll erkölcsi és morális téren, akit tisztábbnak és emberibbnek látunk minden alkalommal. A főhős mindig visz magával valamit, félt, óv, legyen az saját gyerek, másvalaki gyermeke, vagy akár Biblia. Egy és ugyanazt a szimbólumot jelképezik, a túlélést, az újrakezdés lehetőségét, a reményt.
Alakítások terén nem siránkozhatunk, hiszen két olyan rutinos színészt is láthattunk, akik a hosszú évek során bizonyították már, hogy jók a színészi szakmában. Elit a kétszeres Oscar-díjas Denzel Washington alakítja, aki jól és hitelesen alakítja a hit erejétől vezérelt magányos harcost, míg Carnegie-t az ismét rosszfiút játszó Gary Oldman formálja meg. Mondhatni Oldman visszatér a gyökerekhez, és hozza azt, amiért szeretjük. Solara szerepét a nemrégiben feltűnt ifjú ukrán üstökös Mila Kunis játsza, aki nem okoz csalódást, igaz különösebben nem is marad emlékezetes a játéka. Ismét feltűnik egy rövid szerep erejéig az énekes Tom Waits is, aki ezúttal egy kisbolti ezermestert alakít. A rendezés jónak mondható, hiszen a film nem ül le, pörgős és abszolút szórakoztató, élvezhető.
Látvány terén viszont meg kell dícsérni nagyon a készítőket. Ha nem is az atmoszféria, vagy a díszlet lett nagyon ütős, mivel például a már sokat emlegetett The Roadnak jobb volt a háttere, és szebben visszaadták egy ilyen világ hangulatát, ám az operatőrnek mindenképpen óriási taps jár azokért a kameramozgásokért, amiket megvalósított. Egy jelenet konkrétan emlékezetes maradt, méghozzá a vége felé a ház ostroma. A kamera berepül a házba, majd kirepül az épületből, miközben minden esik szét körülötte. Pontosan ezek az ok a dolgok, amik az ilyen posztapokaliptikus filmek hangulatait megadják. A kaotikus jelenetek, ahol a néző is részesévé válik az eseménynek, mint egy külső szemlélő, aki ott rohangál a szereplők között. (Gondoljunk a Children of Men virtuóz többperces vágás nélküli jelenetére, ahol a kamera kúszva-mászva követi a házba bejutni próbáló főhőst).
A zene is jól sikerült, a vészjósló harsona-szerű hangok ügyesen fedik a külső világ okozta érzéseket, illetve a film főtémája is abszolút fogyasztható, szinte már megjegyezhető. A vallásos motívumok ott motoszkálnak a dallamokban, míg persze megfelelő mennyiségben akciós, pörgős zenét is kapunk. Összességében egy kevésbé elgondolkodtató darabot kaptunk, mint a Road. Ezt felfoghatjuk pozitív, és negatív értelemben is, ami viszont tény, hogy pörgősebb, eseménydúsabb és szélesebb rétegnek szól. Ettől függetlenül, és ezt mérlegelve egy kellemes kikapcsolódást jelentő film az Éli könyve.
| Történet |
| 74 |
| |||||
| Alakítások |
| |||||||
| Rendezés |
| |||||||
| Látvány & hang |
| |||||||
| Zene |
| |||||||
| Összhatás |
|
