Jelöltél már be idegeneket a Facebookon, hogy nagyobb tekintéllyel bíró játékosa légy a Mafia Wars-hoz hasonló alkalmazásoknak? Elgondolkodtál már ismeretlenekkel való chatelés közben, vajon tényleg az-e a beszélgetőpartnered, akinek kiadja magát? Netán te magad is chateltél már hamis identitás mögé bújva? Töprengtél már azon, milyen szórakoztató lenne számítógépes játékok hőseinek bőrébe bújni, és minden érzékszerveddel, de valódi veszély nélkül átélni kalandjaikat? Ha bármelyik kérdésre igen a válasz, a Gamer jó eséllyel megszólít téged.
Mark Neveldine és Brian Taylor, a jópofán agyatlan Crank alkotói ezúttal a tudományos fantasztikumba, a virtuális valóság tematikájába ültették át lezser stílusukat. A sztori szerint a pénz- és hataloméhes zseni, Ken Castle egy új technikát dolgoz ki, mely által emberek mások testébe helyezhetik át tudatukat, és így névtelenül és tét nélkül, legfeljebb az ezért fizetett idegenek testében kárt téve szórakozhatják ki magukat. Castle legújabb ötlete, hogy halálraítéltek bőrébe bújva ölhetik egymást a játékosok, az utolsó életben maradó "karakter" pedig - elvileg - visszanyeri szabadságát. A gonosz zseni számításait keresztülhúzni igyekszik az egyik játékos, az ő ártatlanul elítélt gyilkológépe és néhány földalatti ellenálló.
Unásig ismert sémák mentén szerveződik a cselekmény, a szereplők is járkáló sablonok csupán - sajátos módon azonban mégis többek annál, ez pedig a castingnak tudható be. Ken Castle szerepében a jófej tévés sorozatgyilkost, Dextert alakító Michael C. Hall látható, a pozitív főszereplőt pedig a szintén markáns szereptörténettel bíró (300, RocknRolla) Gerard Butler játssza. A színészek eddigi szerepeik nyomán kialakult image-a a karaktereket minden sablonosságuk ellenére némi egyediséggel tölti fel.
A felvetett problematika némiképp hasonló egy másik idei film, a Surrogates kérdésfelvetéséhez: ott öntudat nélküli robotokba, itt más emberekbe helyezik át tudatukat a felhasználók. A Surrogates csupán ideológiai alapon osztja két részre a társadalmat: akik akarnak, és akik nem akarnak részt venni ebben a szép és biztonságos új világban. Levont végkövetkeztetései a sablonos és a cselekmény alapján nem is kellőképp megalapozott "légy önmagad a robot helyett," "óvatosan a haladással," sőt "ami új, az rossz." A Gamer-ben felvetődő morális problémát ennél sokkal komolyabban lehet venni, mivel itt szabad felhasználókra és akaratukról lemondó önkéntes bábokra oszlik a társadalom, az egyes emberek pedig értelemszerűen anyagi lehetőségeik, illetve társadalmi helyzetük alapján tagozódnak be valamelyik csoportba. Ehhez képest a Surrogates szikárnak és komornak szánt, de inkább csak egyszerűen unalmas hangulatával szemben a Gamer egyáltalán nem veszi magát komolyan. Nem tolja előtérbe a mondanivalót, hagyja, hogy belefeledkezzünk az agyatlan akciókba, a hollywoodi átlagnál merészebben tálalt gore-ba, az itt-ott kivillanó mellekbe, és a jelen netkultúrájára jellemző tendenciák eltúlzásából építkező humorba. Mindemellett jövőképe is részletesebben kidolgozott és fantáziadúsabb a pár hónappal korábban a mozikba került, az IMdB pontozása szerint 0,4 ponttal jobban álló Surrogates-énál.
Előny, hogy a mocskos guilty pleasure lehetőségeit kihasználva a földalatti szervezkedésbe csöppenő, a főszereplőt irányító sztárjátékos, Simon nem egy tipikus pozitív karakter - a szerencsétlen halálraítélt életben maradása helyett szinte végig csupán a győzelem motiválja, ezt pedig nem is rejti véka alá. Persze az igazi az lett volna, ha az alkotók nem erőltetik a Gerard Butler által játszott figura ártatlanságát sem.
Minden dicséret ellenére ne várjuk többet egy könnyed, látványos, ugyanakkor kiszámítható és sablonos akciófilmnél, amely a maga módján mégis elgondolkoztat, és épp a legmegfelelőbb helyeken hangzik fel benne Marilyn Manson Sweet Dreams-feldolgozása.
| Történet | | 66 |  | 6.0 |  | 29% | |
| Alakítások | |
| Rendezés | |
| Látvány & hang | |
| Zene | |
| Összhatás | |
