Box Office Hírek Előzetesek Kritikák Filmzene Főoldal

A halál, az élet elmúlása és annak módjai örök témája a képzőművészeteknek. Vannak akik megbékélnek vele, mások pedig mindenáron szeretnék elkerülni. A 2000-ben bemutatkozó Végső állomás az utóbbiak közé tartozott, persze egy a fiataloknak szóló, nem kifejezetten filozofálgató, és abszolút nem művészi formában. A Végső állomás széria negyedik darabja, a The Final Destination ugyanakkor már a végletekig leegyszerűsíti az első alkalommal még érdekes koncepciót, és nem marad más, mint a valószerűtlenebbnél valószerűtlenebb halálnemek sorozata, viszont azokat ezúttal legalább már három dimenzióban csodálhatjuk meg.

Nick és barátnője, Lori, valamint egy baráti pár, Janet és Hunt egy Nascar autóverseny futamon töltik szabadidejüket. Ekkor Nicknek furcsa érzete támad, majd egy lassan kibontakozó balesetben sorban meghalnak barátai, és végül saját maga is. Persze mindez még nem történt meg, Nick a lelátón ülve ráeszmél, hogy látomása volt, és még van idejük elmenekülni a helyszínről. A tragédia tényleg bekövetkezik, ők pedig túlélik. A halál azonban nem adja fel egykönnyen, és a lehető legváltozatosabb módszerekkel jön el a szerencsés túlélőkért, persze egyenként.

Hamar kiderül, hogy a történet hűen követi az előző filmekben lefektetett alapokat, azonban még tovább egyszerűsítve a koncepciót. Ebben az esetben már látszólag csak akörül forog a cselekmény, hogy kiért milyen sorrendben és módon fog eljönni a halál, minden más a háttérbe szorul vagy nemes egyszerűséggel fel sem merül. A főszereplők a szokásosnál is kevesebbet morfondíroznak azon, hogy hogyan is kerültek ebbe a szituációba, de azért szerény háttérismereteik birtokában is, a maguk módján rögtön megpróbálják megoldani a kényes helyzetet. Akik az egyik korábbi epizódot sem látták, azok valószínűleg nehezebben hangolódnak rá a filmre és értik meg mi is a cselekmény lényege. Mivel amellett, hogy a történet szinte rémisztően egyszerű, az írók az előző részeket az "alapműveltség" részének tekintik és nem nyújtanak mankót azoknak, akik először találkoznak ezen franchise egyik darabjával. A film lényegében csupán különböző szituációk sorozatára épül, amik között az egyetlen kapcsolatot az teremti, hogy mindenkinek meg kell halnia. Az egyre vadabb és bizarrabb halálnemek miatt sok esetben tulajdonképpen már önmaga paródiájába fordul át a film, és nem teljesen egyértelmű, hogy ez mekkora részben szándékos húzás az írók részéről. A film végi csúcspontot jelentő mozizáskor pedig már az addig legtürelmesebb vagy leglelkesebb néző fejében is felmerülhet a "szánalmas ötlet" szóösszetétel. Ha az volt a cél, hogy a nézőre kikacsintva jobban beszippantsák őt a film amúgy sem jól felépített világába, akkor ez totális baklövés, sőt inkább csak elvonja a figyelmet, tovább bizonyítva, hogy az írók azt sem tudták mit csinálnak.

Az főszereplőket mind fiatal, viszonylag kezdő színészek alakítják, ami nem szokatlan a hasonló horror filmek esetében. Mivel az egyes karakterek jellemábárzolása lényegében abban merül ki, hogy milyen neműek, hogyan követik a divatot és vannak akik szeretnek golfozni, ezért a színészeknek esélyük sincs megmutatni, hogy egyébként a minimálisan elvárható szintnél tehetségesebbek-e. A látomásokkal terhelt Nicket alakító Bobby Campo nem nagyon tud mit kezdeni a karakterrel, arcán a kezdeti értetlenségen, majd riadtságon és tanácstalan koncentráción kívül nem nagyon látunk mást. Ugyanakkor talán Nick Zano figurája, Hunt a legérdekesebb. Ennyire erőltetetten "utálod vagy szereted" stílusú és kidolgozatlan karaktert ritkán látunk a vásznon, legfeljebb az áruházak olcsó TV-film DVD-ket felsorakoztató polcain. Külön említést érdemel még a Janetet alakító Haley Webb is, aki ráadásul hasonlóan életszerűtlen figuráját még kifejezetten rosszul is adja elő, így neki valóban sikerül végig abszolút ellenszenvesnek maradnia.

Amiért egyáltalán megszülethetett a negyedik Végső állomás epizód, az természetesen a háromdimenziós formátumban is bemutatott filmek, köztük a hasonló horrorok feltörésének korszaka. A film jeleneteit a Fusion kamerarendszerrel rögzítették, amelyet Vincent Pace és James Cameron közösen fejlesztettek ki és Cameron felhasználta őket mélytengeri dokumentumfilmjeinek forgatásához, de a decemberben érkező Avatar ígérkezik a rendszer fő attrakciójának. A végső állomás külvárosi díszletei persze önmagukban nem kifejezetten érdekesek, de három dimenzióban kétségtelenül életszerűbbek. Az operatőr jobb híján néha lassú ide-oda mozgással, svenkekkel próbálja meg érzékeltetni a mélységet. A film azonban természetesen a néző arconszúrásával és arcondobásával is nagyban operál, mondhatni arra épül. Ez olyasmi, amit egy hasonló háromdimenziós horror filmnél sokan elvárnak, sokakat pedig zavar és emiatt olcsó vásári mutatványnak könyvelik el a 3D-t, ami a jövőbeni komolyabb alkotások kárára válhat. Kétségtelen, hogy ennél a filmnél megpróbálták kielégíteni ezt az igényt. Ugyanakkor bizonyos látványelemek, amelyeknek megvalósítása ráadásul kissé hullámzó minőségű, sok esetben már az amúgy sem túl lebilincselő történet rovására válnak. Sajnos a kaszkadőrből lett rendező, David R. Ellis munkája is csak abban mutatkozik meg a vásznon, hogy leforgatta és valahogyan sikeresen összevágta a filmet. Bár kapunk egy hatásosnak szánt, hirtelen lezárást, mégis olyan érzetet kelt mintha se eleje, se vége nem lenne, a rendező pedig nem sokat tett, hogy a nagyon gyenge forgatókönyvet legalább a szereplők egységesebb és életszerűbb viselkedésével javítsa.

A zenéjébe modern jelleget általában kiválóan belekeverő Bryan Tyler most is egy fiatalos aláfestést komponált, ami csak a főcímben és a stáblistában tolakodik az előtérbe. Mindeközben megpróbálta beilleszteni az első három film zenéjét jegyző, néhány éve elhunyt Shirley Walker eredeti főtémáját is. A film zenéje azért a műfaj keretein belül marad és bár a filmet elég jól aláfesti, a feszültséget nem sok esélye van növelni. Az elhalálozásokkal járó hangeffektek talán egy kissé túl tiszták és mesterségesek is lettek, tovább fokozva az érzetet, hogy csak megrendezett jeleneteket látunk, mint sem valódi eseményeket.

A végső állomás tehát egy manapság tipikusnak nevezhető horrorfilm, ami ugyanakkor mégis csalódást kelt összeszedetlensége, és látszólagos értelmetlensége miatt. Bár vérben, belekben és morbid halálnemekben nincs hiány, ami sokaknak már önmagában is kiváló móka, a film megannyi hiányossága erősen az élvezhetőség kárára válik. A három dimenzióban való megjelenés pedig önmagában kevés, legalábbis az kellene hogy legyen. Éppen itt az ideje, hogy rátermettebb filmesek, értékesebb alkotásokkal mutassák be a formátum potenciálját, különben a 3D csupán az "agyatlan" horrorfilmek, és aranyos animációs filmek szinonimájává válik.

Történet
20
43
IMDB logo 5,2
Rotten Tomatoes logo 27%
Alakítások
35
Rendezés
40
Látvány & hang
75
Zene
60
Összhatás
30

Címkék: kritika horror

A bejegyzés trackback címe:

https://alfaomega.blog.hu/api/trackback/id/tr211394627

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

captainpamfil 2009.09.21. 08:38:11

Valóban hihetetlen irritáló volt a történet hiánya és a színészi játék egyhangúsága. És tényleg a 3D megjelenítést úgy használták minta az csak az öncélú hatásvadászatra lenne alkalmas.
Szóval ez a film tényleg horror.
süti beállítások módosítása