A Transformers: Revenge of the Fallen, azaz A bukottak bosszúja azzal kecsegtetett, hogy mindent hoz, amit a 2007-es első rész, de még mindenből rátesz egy lapáttal. Ez bizonyos szempontokból sikerült is, ugyanakkor bizonyos visszafejlődés is megmutatkozik. A film bár így élvezhető annak, ami, de az igazi nagysághoz ennél sokkal több kéne. Például egy jól felépített történet.
A második rész két évvel később veszi fel a történet fonalát, ahol az időközben megnövekedett létszámú autobotok az amerikai hadsereggel közösen próbálják meg elkapni és likvidálni a Földön megbúvó álcákat. Sam Witwicky mindeközben próbál visszatérni a normális élethez, és egyetemre készül. Mikaela azonban nem szeretné követni, ráadásul Bumblebee-t sem viheti magával, így eleve nem kezdődik problémamentesen a tanév. Sam régi ruhájában rátalál az elpusztított Örök Szikra egy szilánkjára, ami rég elfeledett titkokkal tölti fel az elméjét. Mindeközben az álcák a Nap elpusztításával nyernének energiát új seregük létrehozásához, a Bukott fővezér több ezer éves építményével. Ehhez azonban a Sam fejében pihenő titkos információkra is szüksége van, így megindul a hajsza.
Alex Kurtzman és Roberto Orci forgatókönyvírók ezúttal nem igazán erőltették meg magukat, legalábbis érezhetően több időt töltöttek a különféle poénok kitalálásával, mint azzal, hogy legalább nagyjából koherens legyen a történet. Az események csak lazán kapcsolódnak össze és a film végére, a cselekmény elejének nagy része szinte teljesen irrelevánsnak tűnik a történet szempontjából. A legnagyobb visszalépés azonban talán az emberi karaktereken mutatkozik meg. Az első részben ha nem is volt feltétlenül központi elem, de fontos szerepet játszott Sam jellemfejlődése a cselekmény kibontakozása során. Ezúttal csak egy nagyon egyszerű és nem is igazán realisztikus szerelmi szálat kapunk, ami valójában nem más, mint egy évődés, és csak akörül a gyerekes játék körül forog, hogy melyikük mondja ki előbb, hogy "szeretlek". Ez az első rész után egy folytatásba mindenképpen kevés, és a néző jogosan számítana valamilyen jóval érdekesebb irányvonalra Sam és Mikaela kapcsolatában.
Ez a film már egyértelműen a humorra épül, ami lényegében minden jelenetet átitat. Ez nem is feltétlenül probléma, a poénok nagy része valóban humoros, de sokszor hullámzó minőségűek, vagy akár kiszámíthatóak. Simmons ügynök visszahozása viszont egy jó ötlet volt, bár amellett, hogy kiváló humorforrás, szintén tovább taszítja a filmet a komolytalanság felé. Az autobot ikrek igazából teljesen feleslegesek, hiszen nélkülük is rengeteg lehetőség adódna a komikus elemek becsempészésére. Egy érdekes és sokkal finomabb újítás az ősi renegát álca, Jetfire karaktere, aki egyúttal kapocsként is szolgál az ősi transformerek világa és napjaink között. Természetesen az emberek oldalán is beléptek új szereplők. Legfontosabb közülük Leo, Sam kollégiumi szobatársa, aki teljesen felkészületlenül csöppen bele ebbe a világba. Vérfrissítésre jó, de a Simmons-szal való bolondozáson kívül más haszna nem igazán van, pedig a karakterben szintén lettek volna még lehetőségek.
Természetesen egy ilyen jellegű filmben nem feltétlenül az elmélyült színészi alakításokra esik a hangsúly. Ami a hihetőség eléréséhez szükséges volt azt hozta a színészgárda, de semmit többet. Shia LaBeouf Samje most egy kicsi másmilyen volt, valóban felnőttebb, mint az első részben, de ezen túl nem adódott sok lehetősége a fejlődésre. Megan Foxnak szintén nem adatik sokkal nagyobb feladat Mikaelaként annál, mint hogy jól nézzen ki, ezzel felkeltve még egyes robotok érdeklődését is. John Turturró pontosan ugyanazt hozza a leszerelt Simmons ügynökként, mint az előző filmben, ugyanakkor az idős álca, Jetfire hangjaként új színekben is megmutatkozott.
Az ILM csapata kitett magáért a látvány terén, és igazi elismerés illeti őket a realisztikus és a környezetbe remekül illeszkedő robotokon kívül azért is, hogy mindezt ilyen mennyiségben voltak képesek szállítani, hiszen a filmben nagyon kevés az olyan jelenet ahol ne szerepelne néhány álca vagy autobot. A rendező Michael Bay ha másban nem is, az akció megkomponálásában még mindig erős, de itt is előfordul néha, hogy a jelenetek már kicsit repetitívnek érződnek. Az első rész kapcsán sokan rótták fel neki, hogy túl közelről látjuk az akciót. Ebből most is csak részben tanult és az átalakulások döntő többsége most is közelről látható, ami a nagyobb részletesség ellenére is nehezebben követhető. Az erdei totálokban zajló harc viszont remekül mutat, igaz így az emberi léptékekről kerül le a fókusz. Bay bármennyire is jól vágja össze az akció jeleneteket, a cselekmény tagolását nem sikerült igazán harmonikusra és egyenletesre csiszolnia. Ahelyett, hogy látszólag értelmetlen, csak adott poénokra épülő jelenetektől szabadulna meg a játékidő csökkentésére, inkább a jelenetek és helyszínek közötti átmeneteket nyirbálja meg erősen.
Steve Jablonsky nagyrészt az első filmben felépített főtémákat használja a zenében, de mindegyik egy kicsit máshogy hallható, és feltűnik egy új heroikus motívum is. Ezzel együtt most a film betétdalának, a Linkin Park New Divide-jának dallamait is beleszőtte a filmbe, főleg az emberi kommandó akcióinak aláfestésére. A zene jó, de nem jobb, mint az első részé, így szintén nem válik kiemelkedő ponttá.
Összességében a Transformers folytatása élvezhető egy humorral átszőtt akciófilmként, de mint folytatás nem igazán előrelépés az előző részhez képest. A filmet érezhetően a tinédzserekre optimalizálták, de túl sok kompromisszumot kötöttek, aminek a történet és a karakterek látták a kárát. Hiába a két és fél órás hossz ha igazából semminek a kifejtésére sincsen idő, mert a mellékszálak és gegjelenetek teszik ki az idő nagy részét, amik így egy éppen csak összefüggő cselekményű filmet hoznak ki.
| Történet |
| 72 |
| |||||
| Alakítások |
| |||||||
| Rendezés |
| |||||||
| Látvány & hang |
| |||||||
| Zene |
| |||||||
| Összhatás |
|
