Clint Eastwood, miután tavaly visszavonult a színészettől, kijelentette, hogy csak és kizárólag rendezőként találkozhatunk a nevével a jövőben. Legújabb filmje az Invictus egy elgondolkodtató, és igen jónak induló alkotás lett, ám sajnos csak annak indult, ugyanis a film mondanivalója kifúlt félúton, és elbagatellizált sablonosság hangulata lengte be az utolsó háromnegyed órát. Nelson Mandela elnök és a tradicionális dél-afrikai sport, a rögbi párhuzama és bemutatása kicsit gyermekkorunk sportos családi matinéfilmjeit idézte.
Dióhéjban a történelmi háttér az lenne, hogy Dél-Afrikában a holland-angol bevándorlók leszármazottjai, az afrikánerek "hordták a nadrágot", azaz az irányítás az ő kezükben volt, olyannyira, hogy a 40-es évektől faji megkülönböztetés alapján voltak kialakítva nyilvános kocsmák, éttermek, sőt még illemhelyek is. Nelson Mandela az egyike volt, aki felemelte hangját a hatvanas években ez ellen az úgynevezett apartheid-rendszer ellen, amiért be is börtönözték. A változás szele azonban elérte az afrikai kontinens legdélebbi országát is, és 1990-ben kiengedték a 46664-es cella 27 éve ott raboskodó foglyát. Mandela indult a következő elnökválasztáson, melyen már a feketék is szavazhattak, és természetesen meg is nyerte azt. Mandela politikája azonban mindig is az igazságosság, megbocsátás és egyenlőség jegyében mozgott, ám kezdetben természetesen különböző nehézségekbe ütközött kormányzása során. (Akit az apartheid-korszak bővebben érdekel, az olvasson róla itt)
A film története Mandela első évét mutatja be, mint elnök, ahol a megosztott és gyűlölködő nemzetet kellett egységgé kovácsolnia, ahol a feketéknek a megbocsátást és megbékélést kellett hangoztatnia, a rettegő és nyugtalan fehéreket pedig biztosítania kellett biztonságukról. Mandela a sportban hozta össze a nemzetet, meglovagolva az 1995-ös rugbyvilágbajnokságot, melynek országa adott otthont. Dél-Afrika hírhedten rajong a rögbiért, nemzeti válogatottjuk a világ élvonalába tartozik. Azonban rajongói akkortájt túlnyomórészt a fehérek voltak, akik a változás után is büszkén lobogtatták az előző rendszer zászlaját, a feketék szemében a Gazelláknak keresztelt nemzeti csapat jelképe, és zöld-arany színvilága egyet jelentett az apartheid-korszakkal. Az elnök azonban ahelyett, hogy eltörölte volna a válogatott jelképeit, színeit, összebarátkozott a csapatkapitánnyal, Francois Pienaarral, és bizalmát vetette belé, miszerint Dél-Afrika megnyeri a vb-t.
Nos, ettől a ponttól kezdve, sajnos a film szinte 100%-ban a rögbire koncentrál, így a második fele egy életrajzi-történelmi filmből átcsap egy sporttörténeti visszatekintésbe, ugyanis aki emlékszik, vagy ismeri a történetet, az tudja a végkifejletét a világbajnokságnak. Viszont a részletek kidolgozására nem lehet panaszunk, hiszen a készítők tényleg mindenre figyeltek. Egy apró, ám jó példa erre: a világ legfélelmetesebb csapata az All Blacks, azaz Új-Zéland nemzeti válogatottja, melynek ikonikus alakja Jonah Lomu volt abban az időszakban. Lomut egy fiatalabb, szintén korábbi rögbijátékos formálta meg a filmben, míg a félelemkeltő maori harcba hívó tánc, a haka sem maradhatott ki az alkotásból.
Színészi téren Morgan Freemanről, aki Mandelát alakította, tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A korábbi afrikai elnök gesztusait, mimikáját, mozgását, de még kiejtését is tökéletesen lemásolta, kérdés, hogy elég lesz-e ez az újabb Oscarhoz, vagy Jeff Bridges vajon még ennél is jobbat nyújt e a Crazy Heartsban? A válogatott 
csapatkapitányát Matt Damon alakította, akinél egy picittán erős a jelölés (legjobb férfi mellékszereplő), ugyanis nem éreztük annyira kimagaslónak Pienaar megformálását. Természetesen ez nem egyenlő azzal, hogy nem játszott jól.
A látvány itt nem igazán volt mérvadó, ám persze a film kárára sikerült is beleesni abba a sablonos megoldásba, hamár családi sportfilmhez hasonlítottuk, hogy a döntő mérkőzés utolsó pár percét ronggyálassították. Zenei téren azért van némi fejlődés, Clint ezúttal nem komponálgatott, ám a fia annál inkább, Michael Stevenssel az oldalán. Felváltva hallhatunk a korra jellemző pop-rock nótákat, és persze dél-afrikai törzsi zenét is. A megfelelő helyen (ronggyálassított finálé) pátosszerű hatásvadás nagyzenekari, ami egyébként megállta a helyét.
Összességében megállapítható, hogy Clint Eastwood nem felejtett el filmet rendezni, de pontosan azért nem kaphat ez a film hasonló pontot, mint a Gran Torino, mivel a témát magát már láttuk nem csak ott, hanem ezer mésik helyen. Ettől függetlenül, és ettől elvonatkoztatva nézhető, szerethető alkotás, de sajnos nem lesz korszakalkotóan maradandó.
| Történet | | 73 |  | 7,6 |  | 77% | |
| Alakítások | |
| Rendezés | |
| Látvány & hang | |
| Zene | |
| Összhatás | |
