Egy éve váratott magára, hogy bemutatkozzon a The Road című film, ami szokatlan környezetbe helyezi az apa-fiú kapcsolat és az emberiesség határainak boncolgatását. Cormac McCarthy posztapokaliptikus világban játszódó, Pulitzer-díjas regényét John Hillcoat filmesítette meg, aki korábban is bizonyította már, hogy jó érzéke van a kietlen pusztaságon bolyongó lelkek bemutatásához, akik csak önmagukra számíthatnak az elemekkel és egymással vívott, gyakran pszichológiai síkon zajló csatáikban.
A film története egy meghatározatlan kataklizma után játszódik, a közeljövő Észak-Amerikájában, ahol az állatok és növények kihaltak, a maroknyi éhező túlélő pedig az örökké borús ég alatt, a kopár és szürke, hamu fedte tájon próbál életben maradni. Egy apa fiával igyekszik délebbre, a tengerpartra eljutni, annak reményében, hogy ott még találnak valakit, vagy valamit, ami a hosszú távú túlélés reményét hozhatja el számukra. A túlélésbe oltott reményüket egyetlen egy régi revolver jelenti, amelyben már csak két töltény maradt, de azokat is inkább maguknak tartogatják, hiszen életük csak egy hajszálon függ, és bármikor eljöhet a pont, amikor a gyors halál tűnik a legjobb megoldásnak.
A főleg színházi drámaíróként ismert Joe Penhall egy a regény cselekményéhez meglehetősen hű forgatókönyvet alkotott meg. Maga a történet jól működne egy színpadi műként is, amihez a sivár, halott táj szolgálna díszletként, hiszen leginkább apát és fiát láthatjuk magányos útjukon, a film az ő kapcsolatukra koncentrál. A múlt, a régi idők emlékei, minden amit elvesztettek és maguk mögött hagytak, az apa visszaemlékezéseiben elevenednek fel, aki kezdetben vigaszt talál ezekben, de lassan elszakad tőlük, hiszen a jelen legfontosabb feladatára kell koncentrálnia: túlélésükre és fia felkészítésére a bizonytalan önálló életre. A történet fontos üzenete és központi kérdése, hogy az igazi emberséget annak kell jelentenie, hogy történjen bármi is, a részvét, a szeretet és a kitartás eszméihez az utolsó pillanatig lankadatlanul ragaszkodni kell, aminek egy a filmben is használt, örök szimbóluma a belső tűz megőrzése.
A film lényegében a két főszereplő alakítására épül, akik mellett azonban feltűnik néhány érdekes, a világ kegyetlenségét és a túlélők megpróbáltatásait hűen érzékeltető epizódszereplő is. Viggo Mortensen a film minden egyes pillanatában, teljes odaadással formálja meg az apát, akinek egyetlen célja, hogy biztosítsa túlélésüket és bármit megtenne ennek érdekében, de a lehetetlen körülmények ellenére is méltóságra és emberiességre tanítaná fiát. Ahogy azt Mortensentől korábban is tapasztalhattuk, nemcsak szellemileg, de fizikailag is átadta magát a szerepnek, a film elejétől a végéig hihető karaktert alkot és apró gesztusaiból is megérthető. A fiatal Kodi Smit-McPhee tűnik fel a fiúként, aki folyamatosan tartó traumaként éli meg az éhezés és túlélés terhét. Ő már ezen halott világ részeként született meg, így számára az a tudás sem ad vigasztalást, ami apja számára a hajdanán volt élet kedves, de fájdalmas emlékeit jelenti. A fiú sosem játszott együtt más gyerekkel, nem járt iskolába, így ártatlanabb, ezzel kontrasztban pedig a lehető legkegyetlenebb világban kell keresztülvágnia apjával, aki tudja, hogy nem óvhatja meg őt minden rossztól. Smit-McPhee ügyesen egyensúlyozza ezt az ártatlanságot a rémültséggel, többnyire kellően visszafogott alakítást nyújtva. A puszta túlélés mellett azonban mindkettőjüknek kell valami, az utolsó reménysugár, amit nem is úti céljuk, hanem inkább önmagukban találhatnak meg. Charlize Theron alakítja a férfi feleségét, aki az apa visszatekintéseiben jelenik meg egy állandó múltban, és könyörtelenül emlékezteti a férfit a veszteségekre. Theron jól adja át a teljes depresszióba süllyedő nő fásultságát, akinek már csak az az egyetlen vágya, hogy minél kevesebb szenvedés árán haljon meg. Robert Duvall egy magányos öregemberként járja a kihalt vidéket, és lehetőséget ad arra, hogy az elnyűtt főhősök, ha csak egy rövid időre is, de önzetlenül felkarolhassák. Duvall kiváló alakítást nyújt a mindenét elvesztő kisember tragikus szerepében.
Habár a történet sokkal inkább egy karakterdráma és nem epikus skálán mozog, így nem feltétlenül igényelne olyan kiforrott látványvilágot, a katasztrófa sújtotta, teljesen kihalt Észak-Amerika bemutatása mégis fontos a szereplők elkeseredett helyzetének hangsúlyozásához. A kisebb költségvetésből gazdálkodó rendező mindent megtett annak érdekében, hogy a környezet és a helyszínek hűen tükrözzék, azonban lehetséges, hogy ennek ellenére is valamivel talán még több energiát fektethetett volna a McCarthy által elképzelt, sötét, komor világ megteremtésére. Hillcoat azonban sokkal inkább az egymás ellen forduló emberek, és a reményvesztettség pszichológiai nyomására épít, ami önmagában is jó háttérnek bizonyul.
A film zenéjét a rendezővel sokadszorra is együtt tevékenykedő Nick Cave és Warren Ellis szerzőpáros komponálta, akik könnyűzenei gyökereik révén mindig is egy kicsit más stílust képviseltek, jobban értékelve a zongoraszó és az azt kiegészítő vonósok egyszerűségét, mint sem egy nagy zenekar átütő erejét. Itt sincs ez másképp, a filmhez azonban nem is illene más, hiszen egy hallott világban aligha harsog zene, a szereplők megpróbáltatásaikon is átszűrődő reménysugarat ugyanakkor remekül felerősítik a csendesebb, bennsőségesebb, de olykor disszonáns dallamok.
John Hillcoat filmje, a The Road egy remek regényadaptáció lett, egy szép karakterdráma, amiből azonban hiányzik néhány toll- vagy ecsetvonásnyi ahhoz, hogy elérje a történetben rejlő teljes potenciált. Az alkotás egy mindenkor, de főleg vészterhes időkben érvényes üzenetet hordoz, és rávilágít, hogy a remény nem olyasmi, amit valahonnan kívülről kell várnunk, hanem ha erősek vagyunk, magunkban és egymásban találhatjuk meg azt.
Az utóbbi évek nemzetközi szinten is sikeres irodalmi alkotása Cormac McCarthy: Az út című könyve, melyből filmváltozat is készült. Egyesek az évtized regényének tartják, mások szerint lapos és unalmas. Ezt ítélje meg ki-ki saját benyomásai alapján.&nb...
Nagyon jó amit írtál, én is hasonlóképpen értékeltem a filmet. Sajnos nem kapható még nálunk a könyv, amiben azért szeretnék még egy két kérdésemre választ kapni.
90%
Az írást nem olvastam el, mert majd holnap-holnapután nézem meg a filmet, csak a rendező John Hillcoat másik filmjét is ajánlanám: Az ajánlat (The Proposition) az utóbbi idők egyik legjobb nu-westernje, ausztrál környezetben.
Már egy éve várom ezt a filmet nagyon remélem bemutatják a magyar mozikban is!
Poszt-apokaliptikus sztori Cormack bácsitól + Viggo Mortensen + Nick Cave -> ennek működnie kell.
a könyv masszívan depresszív hangulatú darab, határozottan nem éjjeli, magányos olvasásra való. van benne két-három olyan jelenet, amitől szó szerint borsódzott a hátam. nem tudom, filmben lehet-e hozni ezt az érzést.