Azt mondják, a művészet utat talál bárhova és nem válogatja meg eszközeit. Ugyanis az írók, zenészek, költők, mind-mind csupán eszközök egy magasabb eszme kezében, feladatuk nem más, mint a gyönyörködtetés, illetve saját maguk kifejezése. Sok ideig kellett arra várni, hogy például az írásból, mint hivatásból meg lehessen élni. Így volt ez a kultúra legtöbb ilyen ágával is, ugyanis a legtöbb művész egy fűtetlen lakásban, vagy esetleg egy szekrényben tengette életét a történelem során.

Steve Lopez újságíró, élete sztoriját keresi, ám nem a falakon átgyalogló, kecskéket tekintetükkel gyilkoló, felhőket eltünető különleges haderőre talál rá, hanem Nathaniel Ayerse. Az afroamerikai középkorú férfi az utcán tengeti életét, szabadidejében pedig muzsikál. Mégpedig nem is akárhogy. A riporter, miután közelebbről is megismeri a géniuszt, kutatásba kezd, hogy leírhassa a nep mindennapi egyénnek tűnő figura történetét. Rá is talál, megtudja, hogy Nathaniel egykoron egyetemista volt, de kilépett tanulmányaiból. Ő volt anno a fekete Mozart, gyermekként megmutatkozott tehetsége, illetve elsöprő zenei érzéke, azonban egy előre nem látható faktor a fiatalember útjába állt. Megindító látni a zsurnaliszta próbálkozásait, hogy ismét a topra emelje Ayerse-t, besegítse a zenei világ kellős közepére, hogy végre valahára elfoglalhassa méltó helyét Beethoven és Mozart közt, a zenei nagyságok pantheónjában.

Ez azonban korántsem olyan könnyű, mint elsőre gondolnánk, hiszen az utcai zenészt alakító Jamie Foxx nagyon rossz körülmények közt él. Elsősorban itt ne a városokban és a hajléktalanok számára kialakított szállókban uralkodó állapotokra asszocializáljunk, inkább a zseni fejében uralkodó káoszra. Számos tanulmány foglalkozik a társadalom ezen csoportjával, egy mondás szerint száz évente egy ilyen ember születik, illetve rengeteg videón és más sajtóanyagon láthatjuk és olvashatjuk a saját magukat kontrollálni nem tudó, inkább gyermekhez mint felnőttekhez hasonlító emberek történeteit. A cselekmény persze ezzel nem ér véget, mivel azonban Oscar-esélyes filmről beszélünk, nem mélyednék el tovább az alkotásban, hiszen minden nézőnek saját magának kell feldolgoznia, értelmeznie a művet és mindenek előtt tanulni belőle. Hogy mit sugallhat nekünk a darab? Nem szabad leírnunk senki, legyen az gazdag, vagy a társadalom szélére sodródott elesett, segítenünk kell a tehetségeseknek, hogy kibontakoztathassák képességeiket és adjanak valamit a világnak.

A közel két órás történet drámai, néhol vicces, de a cselekmény legnagyobb szeletében megindító mű, melyben hidak alatt, autópályán és szegények szállóin hangzanak fel a legnagyobb hatású és legszebb komolyzenei darabok. A tökéletes összhatásról Robert Downey Jr és Jamie Foxx játéka gondoskodik. A fekete bőrű előadóművész remekül adja át a zavarodott elméjű zseni lelkivilágát, a zsurnalisztát játszó Downey Jr-on pedig látszik, valóban segíteni akar az elesett árván. A látvány igen megrázó, hiszen közel sem szórakoztató egyik hajléktalanszállóról a másikra járni és a legszegényebb réteg szenvedéseit látni.

Mindenesetre korántsem Benjamin Button-szintet verő alkotásról beszélünk, mégis érdemes a közel két órás játékidőt végigizgulni és gyönyörködni, hiszen rendkívüli erejű műről beszélünk, habár halkan megjegyezném, hogy hasonló koncepcióra épült anno egy film, melyben a zsurnaliszta egy bokszolón segített. Persze ezt nem szabad figyelembe venni, mert A szólista sokkal jobban sikerült film, és mint már korábban is említettem, Oscar-esélyes. Így nem árt képben lenni vele.
 

Történet	75	83	6.9 54%
Alakítások	85
Rendezés	85
Látvány & hang	80
Zene	90
Összhatás	85