A cannes-i filmfesztiválon debütáló Antikrisztus címéhez méltóan megbotránkoztató és rémisztő vízió. Az emberiség egyik legnagyobb félelme - a halál mellett - a világvége és az összes élőlény pusztulása. A Bibliában ezt az Apokalipszis-lovasainak és a gonosz uralmának eljövetele vetíti elő, majd a végső megsemmisülés után eljő az Isten megdönthetetlen országa. Lars Von Trier filmjében ez korántsincs ilyen egyszerűen elmagyarázva, ugyanis az Antikrisztus a modern kor egyik legkeményebb drámája. A kiterjedt értelmezésre törekedve a végkifejletet is magyarázó kritika következik, mely remélhetőleg olyan nyomot hagy majd, mint maga az alkotás.

Az alkotás kezdete is magáért beszél, a vizuális orgia, mely szembecsapja a nézőt, olyan letaglózó, akár egy amerikai hurrikán. Egy házaspár tragédiája - és annál sokkal több - zajlik le a szemünk előtt. Gyermekük elvesztése után a férfi (Willem Dafoe) és a nő (Charlotte Gainsbourg) elvonul az Édennek nevezett kertbe, hogy gyászolják a csöppséget. A világtól elvonultan, magányosan szenvednek és fedezik fel az erdő rejtelmeit. A férfi próbálja kigyógyítani nejét a gyász okozta sokkból, ám nem sokára mindketten az őrület határára kerülve vergődnek saját mocskukban.

A Sátán kísérti meg őket, ott lesz mindenütt, a fákban, az állatokban és végül hőseinket is megszállja. Emiatt, vagy az elkeseredés hatására a házaspár, hogy elnyomják a bennük lakozó gonoszt, vad orgiákat tartanak az erdő minden részén. Egy ominózus jelenetben, az egyik fa tövében láthatjuk a gonosz szimbolikus megtestesülését, amikor is egy fa gyökerei közt kezek nyúlnak ki kétségbeesetten. Ezután a gyász lesz úrrá mindenen, testi vágyaik kielégülése sem ad már megoldást a problémára, így a házaspár élet-halál harcba kezd. Egyfajta sugallatként láthatjuk, a nőn eluralkodott valami, egy magasabb szintű gonosz. Számos fizikai és lelki sokkot okoz urának, aki végső elkeseredésében megöli a nőt. Ekkor pedig mintegy feloldozásként csoda következik be. Látható módon, varázsütésre tűnik el a kétségbeesettség és a ki nem mondott szorongató érzés, ami az alkotást uralja, ugyanis emberek kezdenek sétálni az Édenben, felfelé a dombon. Arctalan alakok ők, mégis feloldozást jelentenek a férfinak. A Gonosz eltűnt, az élet folytatódhat az eredeti kerékvágásban.

Nehéz szavakat találni Lars Von Trier remekművére, hiszen a bevallottan elborult elméjű és depressziós rendező talán már azt sem tudja, mit-miért csinál. Az Antikrisztust viszont érzésem szerint egyszer még a legnagyobb művészfilmek közt fogják emlegetni, szerte a világon. A megrázó képi és hanghatások okozta vizuális orgia mellett nagyon fontos tény, hogy a filmnek mondanivalója van. Ez személyenként eltérő lehet, egyesek a nőuralmat, a női gonoszság világot porba döntő hatalmát, mások egy házaspár tragikus sorsát látják majd a történetben és akad majd bizony olyan is, aki tíz perc elteltével, zacskó után kapkodva rohan ki a moziból.

Ezeket a tényeket tekintve az Antikrisztus máris elérte a fő céljait, megdöbbent, elgondolkoztat, undort vált ki belőlünk. Ha pedig magunkba nézünk, láthatjuk, bizony Von Trier nem csak a világ végét jósolja meg nekünk, hanem görbe tükröt tartva elénk megmutatja, milyen zord, állatias, kegyetlen lények vagyunk mi, emberek.
 

Történet	80	90	6.9 55%
Alakítások	92
Rendezés	90
Látvány & hang	90
Zene	90
Összhatás	95