09.09.09. Ez volt a neves dátum, amikor bemutatták Shane Acker átlagosnak korántsem nevezhető animációs filmjét. A rendező a 2006-os Oscar-gálán indult legjobb animációs rövidfilm kategóriában a hasonlóan 9 címet viselő alkotásával, melyben emberi alkatú kis varrt babzsákok harcolnak fémmonstrumokkal. Szégyenszemre Magyarországon még dátumot sem kapott a film, azonban hála az internet csodáinak, nem is kell tűkön ülve idegbeteg módjára várni, hogy megtekintse az ember a szintén sokak által várt posztapokaliptikus világot. Stílusos szavakkal mondhatnám, hogy a nagy hype ellenére a film nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de nem mondom, mert ekkora közhelyet nem írok le inkább, másrészt pedig mások véleményével ellentétben nem csalódásként éltük meg a filmet. Hogy miért, az a későbbiekben kiderül.

Nos a film egészen érdekesen áll össze. Két részre tagolható, melyben az első fél mindenképpen fényévekkel marad el a másodiktól. Megismerjük szép lassan a karaktereket, ugyanakkor mégsem. Felületes karakterábrázolást láthatunk sajnos, jóval többet kellett volna fektetni a jellemekre, valamint bőven több párbeszéd is elfért volna. Ez talán megoldotta volna a második nagy problémát, ami a történeti hiányosságokat és réseket eszközölte volna ki. Nem az in medias res-szel van a baj, hanem azzal, hogy az egész helyzetről alig kapunk információt. Annyit tudunk meg, hogy egy kommunista rezsim alatt az ember robotokat épít, melyek öntudatra ébrednek, és elpzusztítják alkotóikat. Eközben a robotokat alkotó tudós kis babzsákokat tódoz össze, amikbe a saját lelkét "ülteti", ezáltal emberi tulajdonságokkal és érzésekkel felvértezve kreálmányait.

A fentiek alapján jogosan hangzana el a kérdés, hogy akkor mi a fenéért nem csalódás ez a film? Nos, azért, mert animációs film ennyire még nem volt kellemesen depresszív, mint a 9. A Disney -és Pixar-féle happy endeket el lehet felejteni, itt legfelejbb csak elrendeződnek a dolgok. Nyomasztó jelenetek tömkelege nő ki egymásból, és bizony a készítők nem voltak ijedősek, és egészen simán kivégeztek néhány babzsákot. A másik fontos, és a mérleget pozitívba billentő tényező pedig a kreativitás volt. Az eszetlen harcjelenetek helyett ötletes megoldásokat láthattunk az egyenlőtlen harcok során. Az állatias elemekkel felszerelt fémmonstrumok például mind mozgásban, mint pedig cselekvésben állatiasak voltak. Példának kissé spoilergyanúsan a kígyótestű pókot tudnám felhozni, ami "csalit" használva cserkészte be a túlélő babzsákokat.

A történet kreativitása mellett a posztapokaliptikus világ nyomasztósága, kopársága, és sötét képi világa is színt vitt (enyhébb paradoxonnal élve) az animációs alkotásba, ezzel is kirántva a többi színes, vidám film közül. A szent pesszimizmus tombol a film elején, a karakterek viszont nihilizmusukból feleszmélve próbálnak tenni a végzetük ellen, azaz kiszabadítani társaikat és megszerezni a robotok "lélekrabló talizmánját". Érdekes, hogy a film lényegében egy és ugyanazon tudós két, teljesen ellentétes alkotását állítja egymással szembe. Míg a robotok az emberi lélek nagyratörő, pusztító és elnyomó oldalát képviselik, addig a kis babzsákok az egymás iránti törődést, a közösségi életformát és a barátság fogalmát ábrázolják.

A főszereplőknek sok dolga nem nagyon volt, ugyanis, mint említettem kevés dialógus volt, így pl.a Kilencnek hangot adó Elijah Wood inkább csak marketingfogásnak tűnik, akárcsak a pökhendi, önkéntes vezérjelölt rangidős Egyes, Christopher Plummer. További hangok voltak John C. Reilly (Ötös), Jennifer Connelly (Hetes), Crispin Glover, mint Hatos, és persze a szeretetreméltó Kettes, Martin Landau. A zene semmiféle kívánnivalót nem hagyott maga után, sőt, amikor a babzsákok találnak egy gramofont, feltéve az Óz a csodák csodája betétdalát, a Somewhere over the rainbowt, az már szinte csodás volt, mind zeneiletg, mind pedig képileg.

Az animációról azonban nem tudunk végig ódákat zengeni. A látványos dolgokkal nem volt baj, néha az ember tényleg tátott szájjal nézte, hogy milyen látványosra sikeredett egynéhány rész, de a karakterek mozgása már "dadogott" néha. A test mozgása, mint például a futás, vagy egyéb mozgás, néha idegennek hatott, mivel a készítők túlságosan is a mimikára próbáltak koncentrálni. Idevágón mondhatnám, hogy hiszen az arc a lélek tükre, de megint nem szeretnék közhelyeket puffogtatni. Levonva a konklúziót, a film elmarad valóban a sokak által várt 10/10-től, amit tán a fokozott elvárások okoztak, azonban csalódásnak semmiképpen sem tekinthető, izgalmas, és persze parádésan komor világban játszódó animációs kuriózumot láthatunk, aminek a végén majdnem sikerült elérzékenyülni.

Történet	65	73	7,2 56%
Alakítások	60
Rendezés	75
Látvány & hang	80
Zene	85
Összhatás	70