Mindenki számára ismert a csodálatos sztori, miszerint réges rég, a messzi-messzi Angliában élt egy állás nélküli tanárnő, J.K. Rowling, akinek a vonaton és különféle kávézókban "látomása" támadt egy alternatív világról, a miénk mellett élő titokzatos varázstársadalomról. A vázlatok összeállítása után írni kezdett, majd nem kevés kopogtatás után a Bloomsbury kiadta a Harry Potter sorozat első tagját. A mese kalandos lelkű ifjoncok és a valóságtól elrugaszkodott felnőttek millióit varázsolta el, végül pedig a mozikba is betört. A Harry Potter és a Félvér Herceg azonban tankönyvi példája annak, hogy jó adaptációt készíteni bizony korántsem gyerekjáték.

Az ehhez hasonló sötét idők megváltoztatják az embereket. Lassan eltávolodunk egymástól...

A film első jelenetei arról tanúskodnak, hogy sikerült a rendezőnek (David Yates) továbbvinnie az ötödik részben tapasztalt sötétebb hangvételt. Az irodaházban dolgozók furcsa eseménynek lesznek tanúi, ugyanis fekete "tornádók" hasítanak el London utcáin és útjuk során a folyóba taszítanak egy igen nagy, zsúfolt hidat. A Halálfalóknak végre nem csak a szájuk jár, rombolnak is egy keveset. Azonban amilyen biztató a kezdés, annyira elszomorító a folytatás. Mert Harry Potter bizony felnőtt. Már nem az a kis nyápic, homlokán sebbel közlekedő, a lépcső alatt lakó, kígyókkal beszélgető félvér tehetség, akit az első két részben megismertünk. Harry Potter most már bizony hajtja a nőket. Varázsló, vagy varázstalan, egyre megy. Ez persze így természetes. Ezután feltűnik Dumbledore professzor, Merlin szent szakállára, azt hiszem őt senkinek sem kell bemutatni,  majd elhoppanálnak, hogy rávegyenek egy ex-tanárt a Roxfortba való visszatérésre.

Az Abszol-úton tett kis látogatás után, illetve Malfoyék meglesését követően az iskolába tartó vonaton találjuk magunkat, ahol Harry és barátai azon tanakodnak, vajon a hirtelenszőke halálfaló-jelölt min pusmogott. A Kiválasztott ezután vakmerő cselekedetre szánja el magát, a láthatatlanná tévő köpeny alatt ismét "túrára" indul. Ezt azonban már nem ússza meg olyan könnyen, ugyanis a nyápic Draco helyben hagyja. Persze Harrynek mindig szerencséje van, így Luna Lovegood furmász-kutatás — kis lények, melyek behálózzák az agyad — közben ráakad és meggyógyítja. A Roxfortba visszatérve hősünk szembesül a szigorú védő őrizettel, majd minden gondját felejtve, egy utolsó, fékevesztett bulira indul a "Tuti Gimibe".

Évekkel ezelőtt ismertem egy fiút, aki mindig rossz döntéseket hozott. Olyannak tűnt, mint  a többiek. Tom Denemnek hívták. A világ ma már Voldemort néven ismeri.

A rendező a sötétebb hangvételű jelenetek után (melyeknek továbbra is dominánsnak kellene lenniük) egy lazább, könnyedebb, gondok nélküli világba kalauzol bennünket. Kimondatlanul is állandó feszültség van a fiúk-lányok közt, Lumspluck partiján múlatják idejüket, kviddicseznek, isznak. Még Ronnak is sikerül valakit találnia, ami Hermionét teljesen kiborítja. Azonban mielőtt előkerülne az a bizonyos almás pite, ismét fellelhető néhány próbálkozás a könyvre jellemző "depresszív" hangulat átadására. Ilyen például az Odú felgyújtása (ami a könyvben nem szerepel), mely aránylag jól eltalált jelenet, vagy amikor Katie Bell a magasba emelkedve sikít és rázkódik a megbűvölt talizmán hatására. Az aránylag jónak nevezhető (felesleges) poénok mellett ezek azok a jelenetek, melyek ébren tartják a nézőt. A végső, barlangászosdi pedig a film többi részéhez képes epikus csatának nevezhető. Az "alkotás" csúcspontja az, amikor Harry vizet próbál kanalazni és egy hullakéz nyúl ki hirtelen a vízből és a "Rágcsávókon" edzett családok varázsszóra dobják el a kezükben lévő popcornt, illetve kólát. A kusza film méltó befejezése egy semmit mondó jelenet, melyben a jóbarátok elhatározzák, hogy megkeresik az összes horcruxot (igaz, egy a Harry Potter univerzumban nem járatos néző számára nem derült ki egyértelműen mik azok, vagy miért is olyan fontos a Félvér Herceg) és soha többet nem térnek vissza az iskolába. Dumbledore pedig...ott fekszik majd a csillagvizsgáló torony aljában, az idők végezetéig. Így, ha van bennünk egy kis "jó szándék", az Esmeralda szemműtétjére tartott gyűjtés után embereljük meg magunkat. Ugyanis Dumbledore-t el kell temetni.

A "színészi" játék a filmhez hasonlóan igen semmitmondó, kivéve talán a fiatal Denemet alakító fiút.  Daniel Radcliffe kevés sikerrel próbálja hozni a Kiválasztottat, Rupert Grint a mafla vörhenyest, Emma Watson pedig az okos eyecandy-t. Amikor nem buliznak, akkor hiteltelen arccal nyomozgatnak, vagy a levegőben lógva sportolnak.  Ezért nem feltétlenül ők okolhatóak, hanem inkább a rendező. Feltételezve, hogy olvasta a könyvsorozatot, illett volna a fontos jeleneteket, történéseket kiemelnie, nem pedig egy tinivígjátékot alkotni. A szereplőket pedig illett volna nagyobb átélésre össztökélnie.

A film látványvilága az egyetlen, amibe nem lehet belekötni. A Félvér Herceg egész játékideje (2 és fél óra) alatt sötét van, esik az eső, hullik a hó. Az a két napfényes jelenet, amivel megajándékoztak minket lenyűgöző... az épületet az azt körülvevő táj fölé magasodva tündöklik. A hoppanálások, varázslatok egytől-egyik mestermunkák. A zene a szokásos HP-univerzumra jellemző betétdalokból áll, amiért ismét csak dícséret illeti a komponistákat. Összességében tehát egy, az átlagosnál jobb filmmel van dolga a nagyközönségnek, azonban a dekoratív külső mögött csupán lapos poénok és egy-két jól eltalált jelenet lapul. Ami a két és fél órás játékidőt és a könyv színvonalát figyelembe véve kétségbeejtően kevés. A történetnek azonban még nincs vége, ugyanis hamarosan érkezik a mozikba a két részre bontott hetedik rész. Mely remélhetőleg egy katartikus finálét hoz majd el a filmkedvelő közönségnek.
 

Történet	45	52	7.6 83%
Alakítások	30
Rendezés	40
Látvány & hang	75
Zene	70
Összhatás	50