Végre eljutottunk odáig, hogy mi is megnézzük az 1972-es The Last House on the Left (Az utolsó ház balra) című thriller remake-jét, és a legkevésbé sem bántuk meg. Műfajában fentről veri a lécet, köszönhetően a színészi alakításoknak, a vágásnak, az operatőri munkának és a zenének. Mindemellett néha még meg is mosolyogtatja az olyan elborult, torz elméket, amilyenek mi vagyunk, akik képesek röhögni egy kalapács fejbeállításán. Félelem és rettegés a szépséges hegyi, tóparti nyaralóban. Jeeeee...

A sebész apukával felálló Collingwood család hosszabb kiruccanásra távozik hétvégi nyaralójukhoz, ami festői környezetben található. Megérkezésük után a 17 éves lány, Mari bemegy a közeli városkába, hogy találkozzon rég nem látott barátnőjével, Paige-dzsel. A lány egy kisboltban dolgozik, ahol összefutnak Justinnal, aki fűvel kínálja őket a motelszobában, ahol megszáll. Hamarosan azonban visszatér a szállásra Justin szívmelengető családja is, a pszichopata sorozatgyilkos apuka, nagybácsi és apuci domina szeretője. A lányokat pedig bizony nem engedik el. Kínzások, gyilkolászások kezdődnek, a nemi erőszak is képbe kerül, majd a terrorbanda nem más házban keres menedéket, mint Mari szüleiében, akik hamar rájönnek, hogy lányuk bántalmazóival kerültek szembe.

A történet igazából jól kidolgozott, mégis abszurdnak és hihetetlennek nevezhető, hiszen ekkora véletlenek az életben nincsenek egymás után. Mindenesetre szórakoztató, és bőven akár többször is nézhető film. A karakterek kissé kidolgozatlanok ugyan, ám a színészek jól teljesítenek a legtöbb esetben, ettől eléggé élvezhető a dolog. A cselekményszál és a képi/zenei megjelenítés képes elérni azt a szintet, amit az ötévesek szoktak a bábszínházban, hogy szinte már hangosan drukkolnak a gonosz ellen. Humorosabb fajta rész, ahogy például az anya és az apa egy jó csapatot alkotva együtt harcolnak a betolakodók ellen, brutálisabbnál brutálisabb harci eszközöket véve magukhoz. Krug és Frank a banda két férfitagja annyira tenyérbemászóan undorító, hogy legszívesebben a néző is leköpné őket, mi több, az erőszakoló Krugnak egyéb fájdalmas halálnemeket is elképzelne. Őt egyébként Garret Dillahunt alakítja, akit legtöbben a Sarah Connor krónikáiból ismernek, mint Cromartie, a terminátor. Az aggódó szülők Monica Potter (A pók hálójában) és Tony Goldwyn. Marit az ifjú Sara Paxton játszotta el, míg Paige-dzset Martha MacIsaac. A nem túl bőbeszédű Justint Spencer Treat Clark alakította, akit a Gladiatorban láthattunk, mint Commodus unokaöccse, vagy a Sebezhetetlenben, mint Bruce Willis fia. Ő például eléggé mereven, egy arccal játszotta végig a filmet.

A kameramunka elsőosztályú volt. Néha egészen egyedi és furcsa beállításokat láthattunk, különleges mozgásokkal. John Murphy zenéjével pedig a jelenet, melyben Mari lemegy a csónakházhoz, egészen zseniális. Apropó Murphy! Ő szerezte a 28 nappal később és a Sunshine zenéjét is, jellemző rá a kissé pszichedelikus, ám fülbemászó dallamvilág, valamint a szívdobogásra emlékeztető, lüktető ritmusos mély basszushangok. A modernebb zenéket szerző alkotók közül ő mindenképpen kiemelkedik. Látványra a kameramunka mellett legfelebb a szemlegeltetésre alkalmas szuperközeli melltartókat említeném, de az ilyen szofterotikus jelenetekből akad jó néhány a filmben.

Összességében jó a film, szórakoztató, izgalmas, brutális és merész, de azért a körmünket nem fogjuk lerágni tőle. Ellenben unalmas perceinkben, ha épp nincs más néznivaló, simán újranézhető, bármikor.

Történet	65	71	6,8 41%
Alakítások	65
Rendezés	75
Látvány & hang	70
Zene	85
Összhatás	65