Amikor 2003-ban trilógiává bővült a Terminátor filmszéria, sokan ellenkeztek, hiányolták a történet atyjának, James Cameronnak a kéznyomát. Cameron az 1984-es Terminátorral egy új univerzumot teremtett, ami az apokaliptikus jövő rémét a hétköznapi jelenbe helyezte. A korábbi filmekben a rémisztő jövőt csak villanásokként láthattuk, a Terminator Salvation viszont most ezt az időszakot próbálja bemutatni, illetve annak is az előzményeit, felemás sikerrel.
2018-ban járunk, néhány éve eljött az Ítélet napja, amit Sarah Connor és fia, John mégsem tudott megakadályozni. A Skynet már kiirtotta az emberiség nagy részét, ők azonban megszervezték az Ellenállást. John Connor egy magas rangú katona, de még nem ő vezeti az ellenállókat. Kultusza azonban kialakulóban van, hiszen sokat tud a jövőről és a legjobbkor inspirálja a reményüket vesztő harcosokat. Ebben a világban ébred fel Marcus Wright, akit még 2003-ban végeztek ki egy bűncselekmény miatt, testét azonban egy különleges kutatóprogramnak ajánlotta fel. Útja kereszteződik a fiatal Kyle Reese-ével, Connor "majdani" apjával, aki a jövő zálogát képviseli.
Az új filmterv rendezését Joseph McGinty Nichol vállalta el, akire furcsa neve miatt gyerekkorában az igazából még furcsább McG ragadt. Ez persze korábbi rendezéseivel, köztük a két Charlie angyalai filmmel karöltve, érthető módon előítéleteket szült vele szemben. Főleg annak fényében, hogy ezúttal James Cameronnak, a világ egyik legsikeresebb rendezőjének munkáját kellett továbbvinnie. A forgatókönyvíró páros John D. Bracanto és Michael Ferris mögött korábban szintén nem állt minőségében kiemelkedőbb alkotás. A Megváltás legnagyobb problémája, mint sok más film esetében, a cselekmény felépítése, amivel Brancato-ék nem végeztek túl jó munkát, pedig a rendelkezésre álló alapanyagból bőven lett volna rá lehetőségük. Ezzel paradox módon pont, hogy túlságosan ráfókuszáltak a korábbi filmekre történő utalásokra, amiket persze minden rajongó szívesen vesz, ha a történet szerves részét képezik és annak javára válnak. Itt azonban az írók túlzásba esnek és sokszor hagyják, hogy ezek az utalások a film története felé kerekedjenek. Ezen a karakterek vázlatos kidolgozottsága és megfelelő kohézió hiánya sem segít.
McG és a forgatókönyvírók kifejezetten rosszul kezelik a történetszálakat, amelyekben leginkább két szemszög érvényesül. Az egyik John Connoré, a másik pedig Marcus Wrighté. Egyáltalán nem tesz jót a kohéziónak, hogy a szálak között akár perces gyakorisággal ugrálunk. Amikor a szálak összefonódnak, még akkor is néha úgy tűnik, hogy Connor és Marcus még mindig külön utakon járnak, hiába vannak egymástól tíz méternyire. Ezt nem segíti a cselekményt felpörgetni szándékozó vágás sem, ami ugyan az akció jelenetekben jól fokozza a tempót, de a történet kibontásában és megértésében sokszor csak további károkat okoz. Néha úgy tűnik, mintha McG ugyan megfelelően levezényelte volna az adott jelenet forgatását, de az összkép sosem járt a fejében, így utólag sem igazán forr össze egy kerek egésszé a film.
A szereplőgárda viszont jól lett összeválogatva, de lehetőségeiket erősen lekorlátozza a forgatókönyv sutasága. Christian Bale, mint John Connor hihető alakítást nyújt, ugyanakkor inkább a harcba belefáradt, tanácstalan katonaként, mint sem igazi vezetőként jelenik meg. Ez annak ellenére is furcsa, hogy ez a film még csak Connor vezetővé válásának kezdeteit mutatja be. Sam Worthingtonnak az első jelentősebb amerikai filmjében kellett bizonyítania (habár az Avatart korábban forgatta). Marcus karaktere érdekes, de történetileg az ő dilemmája sem elég kidolgozott. Ennek ellenére Worthington mindent megtett, hogy megjelenítse a belső vívódást és szenvedést. És persze a dühöt, amit a történések sodra vált ki belőle. Remekül ötvözi bele alakításába az időnként lobbanékony, erőszakra hajlamos elítélt énjének megnyilvánulásait is. Anton Yelchin a fiatal Kyle Reese-t jeleníti meg, aki bizonyos szempontból majdnem olyan ikonikus karakter, mint maga Connor. Yelchin szintén jól adja vissza a fiatalt, aki az Ítélet napjának borzalmai között nőtt fel és arra vár, hogy bizonyíthasson, hogy visszavághasson a gépeknek. Furcsa módon nem Connoron, hanem rajta keresztül jelenik meg leginkább, hogy ebben a világban a puszta túlélés mindennél fontosabb. A női mellékszereplők elég kevés teret kapnak. 
Bryce Dallas Howard Kate Connorként, John feleségeként leginkább csak férjéért aggódik. Moon Bloodgood pedig a talpraesett női ellenállási tagnak szánt Blair Williamsként nem túl emlékezetes. A cselekmény kibontakozása során nem is alkalmazzák jól a karakterét: megjelenésekor olyan mintha főszereplő lenne, később azonban szinte teljesen eltűnik.
A látványvilág meggyőző, persze a korábbi filmek rémálomszerű vízióihoz képest itt néha furcsa, hogy óhatatlanul is előfordul, hogy napfényben látjuk a harc kibontakozását. A vizuális effektusok jól összhangba kerülnek a valódi kellékekkel és díszlettel. Sőt, az emberek és terminátorok közti interakció is teljesen hihető, ami pedig könnyen egy újabb gyenge ponttá válhatott volna. Danny Elfman zenéje, bár nem kiemelkedő minőségű, legtöbbször jól kíséri a képsorokat és segíti az akciójeleneteket. Brad Fiedel eredeti, ikonikus dobszólamai is megszólalnak néhány helyen a film során, szerencsére pont elégszer, és a megfelelő időpontokban.
Összességében a film egy scifi-akció lett, aminek ugyan hatékony de nem nyújt sokkal többet. A klasszikus Terminátor filmekhez képest pedig csak gyéren van jelen az apokaliptikus hangulat, pedig ezúttal már az Ítélet napja után járunk. Kis túlzással ez a film lélektelen lett, ami a gépek esetében ugyan alapkövetelmény, a hús-vér embereknél azonban már nagyon nem lenne az.
| Történet | | 68 |  | 7,2 |  | 33% | |
| Alakítások | |
| Rendezés | |
| Látvány & hang | |
| Zene | |
| Összhatás | |
