Techno, disco, szex, drog. Ezek lehetnének a címszavai a Hannes Stöhr rendezte Berlin Callingnak, melynek központi figurája egy akaratgyenge, drogfüggő német DJ, aki egyik éjszaka mérgezett pirulát kap, így egy rehabilitációs klinikán találja magát. Érdektelen film egy ingerszegény környezetből egy olyan témával, amiből többet is ki lehet hozni, csak kérdés, hogy egy remek Trainspotting után érdekel-e bárkit az ilyesmi még? Ijesztő német társadalomkritika a stroboszkóp világából.

DJ Ikarus egy neves német lemezlovas, aki alkotói válságba kerül készülő albumával kapcsolatban. Egyre több cucchoz nyúl, így egyre kiszámíthatatlanabb és szétcsúszottabb lesz. Egyik éjszaka mérgezett bogyókat kap, és undorító módon hallucinál. Félpucéran reggelizik valamilyen krémes dolgot egy hotel étkezőjében, miközben a fehér masszát szétkeni magán és az asztalon. Innen kerül a rehabilitációs klinikára, ahol egy kábítószereket kutató doktornő felügyelete alá kerül. Kórházi szobájában folytatja a hangok tologatását egy zeneszerkesztő programban, miközben olykor megszökik, olykor balhézik, olykor pedig hallucinál.  A végére nyilván összébbkapja magát, és megszületik az új album, melyet kiadója Berlin Calling névvel lát el. A gond vélhetően ott kezdődött, hogy képtelen voltam azonosulni a karakterrel, miképpen a filmben folyamatosan dübörgő zörej sem épp az én zenei világomnak felel meg. Ikarust egy, a való életben is zenelovasként dolgozó német úriember formázta meg, Paul Kalkbrenner. Filmbeli párját pedig a magyar származású, ámde német földön született Lengyel Rita játszotta. A színészekkel nem voltak akkora gondok, mint a filmmel magával, sőt, Kalkbrennerről elhittem, hogy személyes élmények motiválták a karakter megformálásában...

A rendezés túlságosan is egysíkú, nem éreztem úgy, hogy lekötne engem a film, sőt, vártam a végét, mint a megváltót. A jelenet, melyben Ikarus búcsúpartit szervez a klinikán, erősen Száll a kakukk fészkére utánérzetű. Ugyanúgy zene, kurvák, alkohol, satöbbi. A zenéről ne beszéljünk, hiszen végig elektronikus zene szól, klasszikus értelemben vett filmzene nem hallható. A látvány pedig kimerül a stroboszkópos széteffektezett éjszakai mulatóhelyek fénytechnikájában, miközben minden sarokban szipognak, hallucinációk közepette vonaglanak, vagy nemes egyszerűséggel b*sznak. Viszont ha pozitívumot akarunk keresni, akkor az mindenképpen az lenne, hogy szép operatőri munkát láthatunk, főképpen a napnyugtát figyelő, s közben zenét hallgató Ikarust mutató snittben, és lényegében az ismételt vágásokban is, mikor Ikarus, a barátnője Mathilde, és a fekete kidobócsaj, Corinna fekszenek az ágyon. Ezektől függetlenül sajnos a film álművészi keretek között mozog egy olyan témáról, mely lényegében ugyan egy létező problémát vet fel, ám a normálisabbját nem érdekli.

Történet	40	38	7,3 N/A
Alakítások	65
Rendezés	40
Látvány & hang	40
Zene	15
Összhatás	30