Korunk társadalmának egyik szaftos témája kerül ezúttal terítékre a Doubt (Kétely) című film segítségével. A katolikus egyház körül egyre gyakrabban felmerülő pedofil papok okozta problémát boncolgatja a film olyan formában, hogy nem vádol, nem rágalmaz, és nem is bizonyít. Azonfajta kétely kerül előtérbe, amely az élet hasonló, vagy más területein szerzett tapasztalatokra épül, és az emberek egymás iránti bizalmatlanságára alapul. Aloysius nővér megvádolja Flynn atyát, hogy leitatta és elcsábította az iskola fekete diákját. A film közben folyamatosan lebeg felettünk a kérdés, hogy mi is történt valójában, és a nézőt is menthetetlenül elfogja a kétely. Nem mellékes, hogy a filmet 5 Oscarra jelölték, ebből négyet(!) a színészek alakításaiért kapott. Ne legyenek hát kételyeid, kattints a továbbra! Ámen.
A történet 1964-ben játszódik, egy évvel Kennedy elnök meggyilkolása után, a St. Nicholas katolikus iskola és parókia körül. Flynn atya nem olyan régen került ezen templomhoz, Aloysius nővér pedig az iskola igazgatónője, aki igazi konzervatív, vasakaratú, kemény nő. Az egyik fiatal, naív nővér, aki történelmet tanít a gyerekeknek, jelenti Aloysius nővérnek, hogy az órájáról elkérte Flynn atya az iskola első fekete tanulóját Donald Millert. A gyerek, miután visszatért, alkoholszagú volt a lehelete, és furcsán viselkedett... Aloysius nővér megvádolja Flynn atyát, ám valójában semmilyen bizonyítéka nincs.
Színészileg talán a legerősebb film az idei gálán, ezt a jelölések is mutatják, és bizony azt kell mondanom, nem véletlenül. Aloysius nővért olyan élethűen alakítja Meryl Streep, hogy bizony felállhat sokunk hátán a szőr. Gondoljunk csak vissza iskolás éveinkre: ugye emlékeztet valakire? Mindenhol volt egy hasonlóan szigorú, konzervatív tanár. A karaktert kiválóan jellemzi a makacsság, és valahol a képmutatás is, hiszen kifelé ragaszkodik elveihez, belül azonban kételyei vannak magával szemben, másokkal szemben, és a saját vallásával szemben is. Tökéletes apró fricska a karakternek a rendezőtől/forgatókönyvírótól John Patrick Shanleytől, ahogyan az igazgatónő egyszercsak kiveszi az apácaruha alól az egyik diáktól elkobzott rádiót. Streep szinte lubickol a szerepben, ami nem olyan könnyű, mint az talán elsőre látszik. A film utolsó jelenete az idei felhozatalból a legerősebb talán. Fantasztikus, történetileg is és alakításilag is. Fájó tény, két szobrocskával jutalmazták eddig, aligha kaphat most is...
Flynn atyát egy másik Oscar-díjas színész alakítja, Philip Seymour Hoffman személyében. Az atya, aki jóságos a gyerekekhez, és szeretné megreformálni az ódón, elavult elveken működő egyházi iskolát, összetűzésbe kerül a vaskalapos igazgatónővel. Az egyik legzseniálisabb a karakterben a filmet tagoló prédikációk a hívek számára, amely mindig az atya véleményét tükrözik, akit Hoffman kiválóan játszik el. A nézőnek természetesen vele kapcsolatban lehetnek a legnagyobb kételyei: vajon tényleg pedofil-e ez a barátságos pap, valóban megrontotta-e a gyermeket?
A másik két jelölt tulajdonképpen egymás ellen versenyez, mindketten a legjobb női mellékszereplő kategóriában indultak. Amy Adams formálja meg a fiatal, naív, hiszékeny, irányítható, ugyanakkor ambiciózus, gyerekszerető James nővért, aki a legtöbb kétellyel van teli. Kinek higgyen, Aloysius nővérnek, vagy az atyának? Adams is jól formálja meg a tapasztalatlan nővért, ám Viola Davis, aki Donald Miller édeasanyját játsza, megmutatta, hogyan is kell egyetlen jelenetért Oscar-jelölést kapni. Energetikus és életszerű játékkal formázza meg az elnyomott egyszerű fekete asszonyt, aki a családot is beleértve teljes lelki és testi terrorban él az elnyomó férje mellett.
A rendezői munkát is csak szuperlatívuszokban lehet említeni. A kétely fokozása, a teljes bizonytalanság megteremtése precíz, és félelmetesen természetesnek hatott Shanleytől. Olyan kis nüanszokat írt és rendezett bele a filmbe, mint például a megvádolás jeleneténél a hosszas, idegölő telefoncsörgés. Apróságnak tűnik, de fontos eszközök ezek a rendező kezében. Az egyházi hierarchia bemutatása is príma, és az is, ahogy például a papok, és az apácák vacsorája közötti különbséget bemutatja. Szintén kicsi dolognak tűnhet, de nagyon fontos a karakterevolúció szempontjából.
A zene is a helyén volt, ahol kellett, kórus, máshol meg a szimfónikusok. Meg sem kell lepődni, hiszen a zeneszerző Howard Shore, aki a Gyűrűk ura trilógia kapcsán kétszer kapta meg a legjobb zenéért járó szobrocskát, egyszer pedig a legjobb betétdal titulusra is szert tett, tapasztaltan játszik az érzelmek hangszerein. Meglepő tán, de a film kezdetén a citera számomra nagyon hatásos volt. Kreatív eszköze a kezdeti bizonytalanságnak, ugyanis nekem ez a hangszer mindig is olyan keserédes volt. Jó hallgatni, de nem feltétlenül jár örömtáncot tőle az emer (az IMDb alapján a citerás bácsi magyar, vagy magyar származású, Haklár Dezsőnek hívják)
A film összhatása sokkolóan jó. Jó alaptörténet, kiváló rendezés és nem utolsó sorban színészi brillírozások teszik tökéletessé ezt a nem egyszerűen emészthető remekművet.
| Történet |
| 90 |
| |||||
| Alakítások |
| |||||||
| Rendezés |
| |||||||
| Látvány & hang |
| |||||||
| Zene |
| |||||||
| Összhatás |
|
