Box Office Hírek Előzetesek Kritikák Filmzene Főoldal

Ki ne hallott volna Lewis Carroll klasszikus meséjéről, az Alíz Csodaországban című könyvéről, melyben egy szőke kislány álomvilágába csöppenünk? Most, megannyi év után újra leporolták Hollywoodban a történetet, méghozzá nem más, mint a filmgyártás elvont elméjű fenegyereke, Tim Burton. A szokásos lelki világát vitte a filmbe, és a megszokott emberekkel forgatott, mint például Johnny Depp, vagy Helena Bonham Carter. Alapvetően ez már önmagában egy sikerrecept, ám emellett még a harmadik dimenzióba is helyezte a filmet, mely mostanában oly' népszerű vállalkozás. Alice Csodaországban, avagy a jól ismert karakterek visszatértek a felnőtt lány fantáziájába is, kicsit másképp, mint ahogyan gyermekkorunkból emlékezhetünk rájuk.

A történet alapján Alice immáron húsz éves, és épp meglepetés eljegyzésére készül, ahol egy igazi unalmas, cseppet sem jóképű nyárspolgár kéri meg a kezét. Alice időt kérvén elszalad, és ismét sikeresen belepottyan a nyúl üregébe. Találkozik a régi ismerősökkel, a Bolond Kalapossal,az ikrekkel, a Fehér Nyúllal és Vigyorival, a macskával, ami örökké széles mosollyal levitál a föld felett, és rendszerint oly gyorsan válik köddé, amilyen gyorsan feltűnt. Csodaország valamelyest komorrá vált, mióta utoljára járt arra a lány, mivel a Szívkirálynő megkaparintotta a hatalmat, és félelemben tartja az ott élőket. Alice és a többiek a Fehér Királynővel kiegészülve próbálják megdönteni uralmát a nagyfejű, lefejezésre hajlamos Szívkirálynőnek.

A film hangulata Tim Burtonhöz képest visszafogott lett, nyilván azért, hogy a fiatalabb korosztály is élvezhesse a produkciót. Burton egy kicsit bele is esett a szokványos hollywood-i elemekbe, azaz az eléggé sablonos forgatókönyvet nem sikerült az egyéniségével és eredetiségével feloldoznia a bagatellizált sablonfordulatoktól. A film túlságosan kihegyeződött a jó és a rossz megszámlálhatatlanul sokadszori harcára. A karakterek viszont kellően jópofák, és humorosak lettek. A Bolond Kalapos főszereplővé nőtte ki magát ezen verzióban, de a többiek is jól sikerültek, élükön a két királynővel. A Szívkirálynő a puffadt nagy fejével kiváló humorforrás, kár, hogy a magyar fordításban megszabadították a védjegyévé vált "Lefejezni!" csatakiáltástól. Új karakter a Fehér királynő, aki a történet szerint a zsarnok uralkodónő húga. Ő homlokegyenest más karakter, egészen direkt módon van felvértezve a totálisan ellentétes tulajdonságokkal, mint például a megrögzött pacifizmus, giccses kultúrsznobizmus, és olyan, mintha állandó jelleggel LSD hatása alatt állna. Szintén új arc a Rém, aki a vörös királynő seregének kapitánya, és érdekszeretői viszony is eszünkbe juthat, ha kettejükre nézünk, bár ő elég jelentéktelen és egyszerű karakter.

Színészi alakítások terén természetesen nem kellett csalatkoznunk hál'istennek. Johnny Depp nagyszerűen hozza a Willy Wonka-Jack Sparrow-keverék Kalapos figuráját, míg Bonham Carter egyszerűen új dimenziókat nyitott a Szívkirálynő kegyetlen fővesztési fetisizmusának. Anne Hathaway remekül játsza el a kissé elvarázsolt, jelentősen sznob hajlamokkal megáldott Fehér Királynőt. Mia Wasikowska, a címszereplőként tűnik fel a filmben, noha meggyőződésünk, hogy nem ő a főszereplője a filmnek. Ennek megfelelően visszafogottabb teljesítményt nyújt, hagyja, hogy a nagy nevek az érdekesebb karakterükkel érvényesülhessenek.  És csak azért is elmondjuk, hogy egyszerűen vétek egy ilyen filmet leszinkronizálni, és igazán kinőhetnénk ebből a korabeli megszokásból...

A látvány is volt, bár azt tegyük gyorsan hozzá, hogy kb. mindent láttunk az előzetesekben. A háromdével finoman bántak a készítők, nem erőltették feleslegesen az arcunkba a dolgokat, de a harmadik dimenziónak nem is az a lényege, hogy a film rovására menvén kizökkentse a nézőt a történet folyamából, ám ez így valahogy nem feküdt, hiszen az Avatarnál láthattuk ,hogy kell ezt elegánsan megoldani. Igaz, azt eleve 3D-ben vették fel, és azóta mindenki eszeveszetten, utólag konvertálja hasonlóra a sima technikával felvett filmeket. A lepusztult, kopár tájnál egyébként az a plussz virtuozitás hiányzott, amivel nyugodtan szabadon játszhattak volna a készítők, elvégre Csodaországban bármit láthatnánk.

A film zenéjét Danny Elfman szerezte, aki szinte összenőtt párosként funkcionál Tim Burtonnel (így hirtelen: Batman, Ollókezű Edward, Karácsonyi lidércnyomás, A halott menyasszony, Charlie és a csokigyár). Ha egy csapat jól működik, akkor ne bontsd fel-alapon dolgoznak ők ketten együtt, és ennek is köszönhető tán, hogy Elfman egyszerűen filmről-filmre szinte egyre tökéletesebb zenét komponál Burtonnek. Játékos, és igen jól passzol Burton szürreális fantáziavilágaihoz. Ezúttal sem volt másként, a zene abszolút kiállta a próbát, a film nem ezen hasal el elsősorban, hogy nem kiváló, hanem egy szórakoztató, jó alkotásról beszélünk, sokkal inkább a fentebb említett problémákon.

 

Történet
60
72
IMDB logo 7,5
Rotten Tomatoes logo 58%
Alakítások
75
Rendezés
70
Látvány & hang
78
Zene
80
Összhatás
70

Címkék: kritika alice in wonderland

A bejegyzés trackback címe:

https://alfaomega.blog.hu/api/trackback/id/tr391808774

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.