Az Egyesült Államokban már jó két hónappal ezelőtt bemutatták az utóbbi évek legjobb horror-vígjátékának kikiáltott Zombielandet. Az óriási kísértés ellenére kivártuk a magyarországi bemutatót, és jót derülhettünk az eltökélt zombivadász Tallahassee-n és a tesze-tosza Columbus-on -így utólag. A legjobb vígjátékok zombikkal akkor készülnek, amikor a készítők nem próbálják túldimenzionálni a helyzetüket, és nem akarják súlyos mondandókkal traktálni közben a puszta, egyszerű szórakozásra vágyó közönséget, így a Zombieland megfelelve ezen fontos kritériumoknak egy abszolút könnyed, nem csak szeletelős-darabolós humorból álló remek kis mozi lett.
Zombiföldi Egyesült Államok. Egy fertőzött hamburgernek köszönhetően az USA lakossága buta, kocsonyásagyú zombisereggé változott egészen az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig. Colombus, a WoW-os otthon üldögélő főiskolás anti-nőcsábász, aki szigorú télélési listája alapján teszi dolgát és a nagyszájú keménylegény Tallahassee, aki szinte már hobbiszinten űzi a zombiölést összefutnak az úton, és együtt indulnak tovább úticéljaik felé. Idővel csatlakozik hozzájuk Wichita és húga, Little Rock, akik dőzsölt, bármire képes túlélő amazonok és a túlélés mellett a két párosnak egymás elviselése is igazi kihívássá válik. Leszámítva, hogy van egy-két egészen felesleges dolog a filmben (vidámparkos finálé)
A film előrehaladtával egyre több kis mellékszál derül ki a szereplőkről, ami egészen összetett karaktereket ad. Olyan apró dolgokra gondolok itt, mint például Tallahassee őrült rajongása egy csomagolt amerikai édesség, a Twinkie és Bill Murray iránt, vagy például Columbus beteges rettegése a bohócoktól. Egyébként a jó öreg Billnek is van egy rövidke, ám annál mókásabb szerepe a filmben. A másik dolog a szabályok. A film egyik reklámkampánya az interneten a túlélési szabályokra épült, és lám, az egész film tele van a cselekmény közepette felbukkanó, olykor "interaktív" szabályzat feliratokkal. A feliratokról rögtön áttérhetünk a főcímre, ugyanis ott is mozgó, törő, lökdösődő feliratokkal láthatjuk a készítők és a stáb nevét, amit a kilassított videókban az emberek félrelöknek, vagy elgázolnak. Ami tény, hogy Watchmen-szintű, hangulatos első pár percet kapunk.
A két főszereplő, Woody Harrelson és Jesse Eisenberg remekül kiegészíti egymást, Harrelson esetén pedig tán mondhatjuk, hogy ez a kisvárosi önjelölt Rambo-szerep jutalomjáték számára, hiszen ebben a karakterben igazán kiélhette magát, amit az ő rutinjával játszi könnyedséggel hoz. Eisenberg szinte majdhogynem lekopírozza saját magát az Adventurelandből, kiegészítve egy Winchesterrel a kézbe. A női szereplők értelemszerűen nehezebben tudnak csillogni a két brillírozó férfikolléga mellett, Emma Stonem az abolszút szemlegeltetés-kategória, a két évvel ezelőtt a Little Miss Sunshine-ért Oscarra-jelölt Abigail Breslin pedig egy kis plusz humorforrásként jelenik meg.
Ruben Fleischer rendező mögött nincs túl nagy tapasztalat, de itt megmutatta magát, hogy lehet rá építeni. A film zenéje, ahogy már lenni szokott a horror-vígjátékokban általában keményebb rock zene itt is. Látványos számítógépes trükkökre ne számítsunk, viszont a helyszínek, a hangulat és az atmoszféra kárpótol minket, és a már fentebb említett ötletes főcím is sokat dobott az erre a szekcióra kiosztott pontokon. Összességében egy, a kategóriájába példásan simuló, élvezhető, jó humorú másfél óra vár azokra, akik beneveznek a mű megtekintésére.
| Történet | | 75 |  | 8,1 |  | 89% | |
| Alakítások | |
| Rendezés | |
| Látvány & hang | |
| Zene | |
| Összhatás | |
