A Transformers filmadaptációjának sikere után a a Hasbro és a Paramount filmstúdió úgy gondolták érdemes megpróbálkozniuk a '80-as években hasonló utat bejárt G.I. Joe-val is. Megszületett hát a G.I. Joe: The Rise of Cobra, vagyis A kobra árnyéka. A folyamat közben azonban megfeledkeztek a talán legfontosabb elemekről: a történetről és karakterekről. Ezek nélkül pedig a nagy csinnadrattával felvonultatott hadigépezet mit sem ér.
Az alapszituáció egyszerű. A fegyverfejlesztő McCullen létrehoz egy speciális, minden eddiginél pusztítóbbnak tűnő fegyvert, a nanoatkákat. A kész prototípust elszállítják Kirgizisztánból, csakhogy az értékes táskát kísérő egységen rajtaüt egy titokzatos ellenséges csapat. A G.I. Joe-k közbelépésével sikerül megakadályozniuk a táska elrablását, de a csomagot kísérők közül csak a Duke és Kioldó kódnevű katonák élik túl. Mivel hasznos segítségnek bizonyultak, ezért lehetőséget kapnak, hogy beálljanak a G.I. Joe-k közé. A bázisra azonban betörnek és végül sikerül megszerezniük a nanoatkákat tartalmazó táskát. A G.I. Joe-k versenyt futnak az idővel, hogy megakadályozzák, hogy a támadók céljaik elérése érdekében, a fegyvert bevetve őrült pusztítást hajtsanak végre.
Stuart Beattie, David Elliot és Paul Lovett forgatókönyvírók semmilyen módon sem álltak a helyzet magaslatán, amikor megalkották a film forgatókönyvét. Még ha követelmény is volt velük szemben, hogy a gyerekek számára is érthető, illetve élvezhető cselekményt fabrikáljanak össze, azt sem teljesítették értékelhetően. A karakterek még az átlagosnál is sablonszerűbbek, a párbeszédek teljesen súlytalanok, az antihősök motivációi pedig végig ködösek maradnak. A cselekmény lényegében az akció, felkészülés az akcióra és gyenge poénkodás, újra akció, majd újra felkészülés, és végül az elmaradhatatlan örömujjongás szakaszaiból áll. Az írók a történet linearitását flashbackekkel, visszaemlékezésekkel próbálták megtörni, de itt is inkább visszafelé sül el a kulcsszereplők előéletének stílusos bemutatására kigondolt ötlet. Természetesen ennek másik célja, hogy fokozatosan derüljön fény azon kevés rejtély megoldásaira, amik szinte már a film kezdetétől egyértelműek. A szereplők múltjáról így is alig tudunk meg valamit, és a látszólag véletlenszerű helyeken felbukkanó memoárok inkább csak még jobban szétzilálják a cselekményt, érzelmi töltetet pedig egyáltalán nem sikerül kicsikarni belőlük. Lehet, hogy az alkotók jobban jártak volna egy valóban lineáris, de legalább szép ívvel rendelkező történettel. A film látszólag Duke karakterére épül, az ő szemszögéből látnánk az eseményeket, de valójában nem kiemeltebb szereplő, mint a többiek. Ez azért is probléma, mert ettől függetlenül az alakulat alapját adó csapatszellem sem igazán érezhető. A két különböző oldalon, egymás ellen harcoló Snake Eyes és Shadow Storm gyerekkorig visszanyúló rivalizálása pedig szintén jóval elnagyoltabb és érzelemmentesebb annál, mint amennyi potenciál lehetett volna benne.
Mivel a színészeknek és a rendezőnek sem nagyon van mivel dolgoznia a karakterek terén, ezért az alakítások. Channing Tatum hozza a céltudatos és bátor katona sablonját, Marlon Wayans pedig az ügyeletes bohóc, semmi több. Sienna Miller egyetlen feladata, hogy lövöldözzön, rezignáltan nézzen, és dekoratív legyen, így esélye sincs rendesen eljátszania az önkéntelenül is gonosz Anát. A Hawk tábornokot alakító Dennis Quaid vagy nagy kijelentéseket tesz, vagy teljes mimikával vigyorog a siker láttán. Egyedül a közelharci koreográfiák adnak némi hitelt annak, hogy szupertitkos harci alakulat kommandósait láthatjuk. A megalakuló Kobra szervezet oldalán Cristopher Eccleston az utóbbi idők egyik legkevésbé egyedi és semennyire sem karizmatikus főgonoszát testesíti meg. Joseph Gordon-Lewitt az egyedüli színész, aki láthatóan élvezi a fiatal kutatóból őrült tudóssá való átalakulást, ugyanakkor ő sem tud túlságosan átlépni a forgatókönyv szabta határokon.
A film látványvilága megpróbál igazodni a játékok és a '80-as évek rajzfilmjének stílusához, ugyanakkor sok ponton teljesen elrugaszkodik attól. Bár a történet elvileg csupán csak a közeli jövőben játszódik a járművek nagy része jóval futurisztikusabb, mint az indokolt lenne. Nem próbálnak meg valóságban létező katonai gépekre ás felszerelésre építeni, hanem egy jóval nehezebben hihető fantáziavilágba helyezik azokat. Ez még inkább megnehezíti, hogy komolyan vehessük az egyébként általában megfelelően megvalósított látványelemeket. Igaz, részben éppen a fantáziavilág jellegű megközelítésből adódóan a vizuális effektusok sem hatnak igazán valóságosnak. Az akciójelenet vágása legalább viszonylag jól sikerült, igaz néhányszor a közelharcok esetén az események nehezebben követhetők.
A film hangjai és hangvágása megfelelően dinamikusak és sokat segítenek, az amúgy nehezebben hihető jelenetek aurájának megteremtésében. A zene ugyanakkor szintén a film egyik gyenge pontja. Legtöbbször az aktuális jelenetet egyáltalán nem követő elektronikus zene bevágásokat hallhatunk, amik egyáltalán nem illenek a komponista Alan Silvestri megszokott stílusához. Csak elvétve, kb. a film egyharmadában csendülnek fel valóban aláfestő jellegű, a történet hagsúlyait kiemelő dallamok. Így a filmzene ebben az esetben szinte inkább zavaró tényezőként van jelen, és abszolút nem teljesíti eredeti funkcióját.
Stephen Sommers filmje tehát az úgynevezett "agyatlan szórakozáson" belül is az a kategória, amitől szinte semmit sem várhat a néző azon kívül, hogy valamilyen akciójelenet történjen a mozivásznon. Csupán az elvárhatóan jó megvalósítás segít abban, hogy ne váljon totális katasztrófává a film, de ettől még nehezen áll meg a saját lábán. Az vitatható, hogy önmagában a G.I. Joe-univerzum alapján lehetne-e jobb adaptációt készíteni, de az alkotóknak rengeteg lehetőségük lett volna úgy kiegészíteni ezt a világot, hogy az mindenki számára élvezhető, mégis jóval összetettebb történetű és lebilincselőbb filmet eredményezzen.
Történet |
| 50 |
| |||||
Alakítások |
| |||||||
Rendezés |
| |||||||
Látvány & hang |
| |||||||
Zene |
| |||||||
Összhatás |
|