Baz Luhrman nem hazudtolta meg önmagát, és egy szép hosszú epikus meséből komor mélységbe átcsapó drámát kerekített, méghozzá több, mint két és fél óra hosszan az Ausztrália című alkotásában. A játékidő hosszúsága azonban nem érzékelhető, hiszen a filmes zsánerek úgy váltogatják egymást, mint talán másik filmben soha. Kezdődik vígjátékként, majd egy izgalmas western-kalandba csap át, és végül a kialakult romantikus rózsaszín naplementét szürke háborús füsttel takarja el a Rómeó és Júlia és a Moulin Rouge rendezője legújabb filmjében, miközben az ausztrál holokauszt is szóba kerül, valamint kikerülhetetlen társadalmi kérdések. Hajtás után didgeridoo és fegyverropogás.
Ahogy a bevezetőben is elhangzott, Luhrman ezúttal egy behatárolhatatlan műfajú filmet hozott össze, aminek a tartalmát röviden leírni sem egyszerű. Tömören a lényeg: Lady Ashley (Nicole Kidman) Ausztráliába repül a férjéhez, aki teheneket tenyészt Faraway Down nevű birtokán. Mire odaér, a brit lord halott, így ő örökli a birtokot. Megismerkedik a sármos igaz ausztrál Doverrel (Hugh Jackman), a kis félvér Nullah-val (Brandon Walters), és a tolvaj szélhámos ügyeletes rosszfiúval, Mr. Fletcherrel (David Wenham). A film őket kíséri végig, illetve a főbb szereplők sorozatos megpróbáltatásait.
A Film ugyan 160 perc körüli, ám talán így is túl gyors tempójú lett, tekintve a stílusbeli változásokat. Az alaptörténet, ami a marhafarm körüli vita, illetve a feketéket sújtó kirekesztettség nagyon jól fonódik össze. Ahogyan a film végén látható, 1973-ig írtották az őslakosokat a kontinensnyi ország északi részén. A történet elejétől a háromnegyedéig sokkal jobban fókuszál a film az ősi mágia, varázslat kérdésére, azaz, a bennszülöttekben lakozó erők öröklődésére. A közepe egy kellemes kalandfilm, látványos jelenetekkel és jó zenével, ugyanakkor a vége már talán nevezhető felesleges demoralizálásnak. A háborús téma ugyanis eléggé kizökkenti a filmet a medréből, és egy teljesen más hangulatot kölcsönöz neki. Luhrman szépen megoldotta ezt is, viszont talán már sok volt ezt is belevinni. A film egyik kulcsmotívuma az Óz a csodák csodája híres dala, a Somewhere over the rainbow, ami végigkíséri Mrs. Ashley és Nullah kapcsolatát. Ha úgy tetszik, ez a kapocs köztük. Egyébként a bennszülött énekek a csoda, a varázslat motívumai, akár Nullah énekel, akár a nagypapa.
Alakításban semmi kivetnivaló nincs, Kidman kifejezetten jó volt, Jackman pedig végre kiélhette magát ausztrál kiejtésügyileg. Akit meg kell említeni, az David Gulpilil, aki lényegében magát adta. Ő játszotta a bennszülött nagypapát.
Látványban nehéz fogást találni, nem is akarunk igazából. Mind fényképezés, mind pedig a jelenetek látványosságának terén lenyűgözött a film. Nagyszerűen váltakoztak a tájképek a végeláthatatlan kietlen sivatag, a sziklás hegyvidék vagy épp a sűrű mocsarak között. Darwin város látványterve is rendben volt, de még a háborús légitámadást is jól oldották meg. Nos ha már a jelenetek kerültek szóba... Vannak jelenetek, amik szép lassan eggyé válnak a filmtörténelemmel. Ebben a filmben igen nagy esélye van erre annak a jelenetnek, melyben a tűztől megvadult, és szakadék felé futó marhacsordát próbálják visszaterelni. Kiváló kameraállások, profi vágás, és elképesztő izgalom.
A zenére sem lehet túl sok rosszat mondani, jól követi a film felépítését. Váltakozó feszes taktusok a kalandjeleneteknél, lágy melódiák a romantikus részeknél, illetvekomor hangulat a háborúnál. Amit nagyon ravaszul megcsináltak a készítők, hogy egy idő után a már említett Óz-sláger szépen lassan a film vezérdallamává növi ki magát, mint egyfajta fő dallam.
Az összhatás kifejezetten jó, bár néha érthetetlenül kapkodós lett a film stílusok terén, és tán a feleslegesen belevitt háborús részlet rondít csak az amúgy példás mutatókon.
Történet | | 83 | | 7,2 | | 54% | |
Alakítások | |
Rendezés | |
Látvány & hang | |
Zene | |
Összhatás | |