Darren Shan neve a kétezres évek elején lett ismert, amikor szerte a világban megjelentek az úgynevezett Vámpír-könyvek. Az álönéletrajzi koncepción alapuló természetfeletti ifjúsági könyvek sikere viharként söpört végig majd' minden kontinensen. Hollywoodnak nem kellett 10 év sem, hogy filmre vigye a sikerkönyvet. A Paul Weitz rendezte Rémségek cirkusza: A vámpír inasa egy szórakoztató, vidám és kreatív film, amit többnyire az eredeti könyvnek köszönhet, azonban olykor felesleges jeleneteket tartalmaz és kapkodónak tűnik. Prók és kontrák a továbbiakban.

Rengeteg helyen olvasható, hogy a film jelenetről jelenetre követi a könyvet, ami kifejezetten jó dolog azoknak, akik nem olvasták a regényt (mint mi). A történet Darren Shanről szól, aki Steve nevű barátjával egy csendes, unalmas amerikai kisvárosban él. A két srác egy napon eljut a Cirque du Freak előadására, azaz a Rémségek cirkuszába, ahol különböző mutánsok, és képességekkel rendelkező kreatúrákat látnak fellépni. A show után Darren ellopja Larten Crepsley vámpír mérges pókját, ami megcsípi Steve-et. Darren kénytelen elfogadni Crepsley javaslatát, miszerint félvámpírrá változtatja, az inasává teszi, és akkor megmenti a barátját. Darren belemegy az egyezségbe, ám Steve régi álma volt, hogy vámpír lehessen, így neheztelése közepette rossz társasággal ismerkedik meg, a vérszipolyokkal.A történet során kiderül, hogy a vámpírok soha nem ölnek embert, míg a vérszipolyok igen, így ez az ellentét erősen háborúhoz közeli helyzetbe sodorta a két nemzetséget.

A cselekmény kibontakozása közepette számos mesés, és elképesztően kreatív lénnyel találkozhatunk, akik színesítik a cirkuszt, és a néző egyfajta megrökönyödés mellett tátott szájjal figyeli az ott játszódó részeket. A cirkusz igazgatója, aki egyben porondmester is hiperintelligens. Találhatunk vérfarkast, öngyógyító nőt, vasfogú vasladyt, kígyóbőrű tinédzsert, szakállas nőt, kétgyomrú férfit, majomfarkú lányt, satöbbi... A történet a tradicionális jó és rossz közötti ellentétre helyezi a hangsúlyt, egyfajta vicces, dark, morbid humorba csomagolva. Ha a manapság felkapott és "agyonhype-olt" fiataloknak, avagy tiniknek szóló filmfolyamok fele ennyire kreatívak lennének történet és karakterek szempontjából, akkor vélhetően mi sem közönyös undorral tekintenénk rájuk. Természetesen ez a film is erősen távol áll a tökéletestől, ám szellemesebb, mint a célzott untatók.

A színészi alakítások meggyőzőek, sőt a felnőttek esetében megvan bennük az a csipetnyi plusz is, ami élvezetesség teszi jelenlétüket a vásznon. A két fiatal — Chris Massoglia és Josh Hutchinson — alakításáról nehéz bármit is mondani egy szinkronos antiélmény után, mert a stúdióban még mindig az a kényszerképzet él, hogy tíz éve ugyanazok a hangok tudják csak szinkronizálni a 16 éves gyerekeket. A baj az, hogy a szinkronszínészek már így lassan 30 körül vannak... John C. Reilly azt hozta amit várhattunk tőle az előzetesek alapján, fanyar humorú mestere volt mindvégig Darrennek. Ken Watanabe és Salma Hayek jelenléte is üdítőleg hatott, ám Willem Dafoe karaktere igazi meglepetés volt. Vicces, harmincas, negyvenes évekbeli külső és modorosság jellemezte.

A rendezéssel kapcsolatban nehéz helyzetben vagyunk. Miképpen írtuk, számos helyen olvasható volt, hogy egészen kivételes módon követi a film a könyv cselekményét, amivel nem is tudunk vitába szállni. Viszont ami egy könyvben jó lehet, hogy fél oldalas fejezettel megszakítják a főszálat, az egy filmben zavaró lehet. Például sok értelmetlennek tűnő snitt volt, rövid és felesleges jelenetekkel. (lásd az autóstoppos jelenet) A könyvhöz való hűség olykor nem mindig pozitívumot eredményez egy filmmel kapcsolatban. ugyanakkor lehet, hogy a rendező célja csak a feszesség megtartása volt, hogy "pörögjön" a film. Meg persze nyilván a jónép miatt is próbálták két órába belesüríteni a lényeget.

A látványra panasz nem érheti a készítőket, a számítógépes trükkök ügyesek voltak, élethűek, és néhol szinte észrevehetetlenek. Ahol nem számítógépes vizuális effektusokat alkalmaztak, ott igen komoly sminkmunka áll a háttérben, mint például Watanabe nyújtott homlokcsontja, vagy Mr. Tiny hájas, izzadó, tokás feje. Külön kiemelendő az elejéről a főcím, mely gondos grafikai ötlethalmazt és kivitelezést feltételezett. A főcím hangulata kissé Tim Burton-i, és a zene is hasonlított Danny Elfman szürreális világához. A szerzője egyébként Stephen Trask. Összességében néhány negatívumtól elvonatkoztatva egy kifejezetten ügyes és jófajta próbálkozást láthattunk, eredeti, ötletes és humoros elemekkel feldobva. Várjuk a folytatást!
 

Történet	70	70	6,4 38%
Alakítások	70
Rendezés	72
Látvány & hang	76
Zene	64
Összhatás	70